Dunajcsik Mátyás: A Szemüveges Szirén

  Mi is eshetne jobban egy tikkasztóan meleg nyári napon, mint egy hűsítő tengeri kaland? Ezért választottam ezt az ígéretesnek tűnő ifjúsági regényt, de az élmény felemás lett. A szerzőnek van stílusa, rengeteg ötlete, mesélő kedve, A Szemüveges Szirén elolvasása után mégis hiányérzet maradt bennem a kihagyott lehetőségek miatt. Sajnálom, mert Dunajcsik Mátyásban lenne potenciál, de a jó végeredményhez azért más is szükséges, például egy felkészült szerkesztő, aki javítja a következetlenségeket és adott esetben visszaadja a kéziratot, mert az még nincs kész.

 

 

  Legjobban az írás kreativitása fogott meg: a főszereplő kislány, Atlanta a szeleket állatokról nevezi el, a tenger hullámzásához pedig egy-egy zeneművet társít, és ettől igen érzékletessé válik a helyszín bemutatása. Egy parányi sziget világítótornyában élni önmagában érdekesen hangzik, és ehhez jön még a különleges szivárványsirályok megmentésére irányuló expedíció, szellemhajóval és annak legénységével való találkozás teliholdas éjszakán, bálnák vonulásának megfigyelése. A probléma az, hogy ezek egy részét nem átéljük, csupán meghallgatjuk, mint egy mesét. Egy regényben azonban sokkal inkább valódi kalandokat várunk, amelybe beleélhetjük magunkat.

  A végére azért ezt is megkapjuk, csak éppen az érzelmi reakciók hiteltelenek. Egy tizenéves kislány, egyedül az óceánon, alkonyatkor a leszálló ködben találkozik egy kísértethajóval és annak utasaival: minden adott a rémisztő hangulathoz,  Atlanta viselkedése azonban igencsak hihetetlen, szinte alig ijed meg, és egyáltalán nem kételkedik abban amit lát. Így aztán az olvasó sem borzong különösebben.

  És ha egy gyerekről még feltételezzük is, hogy nem lepődik meg a legenda életre kelésén, melyik felnőtt ne kételkednék, ha nagy hirtelen beállítana a régóta halott nagypapája néhány szintén  kísértet cimborájával? Ha pedig meggyőződnek róla, hogy nem ostoba tréfáról van szó, akkor is a döbbenet, a félelem és egyéb érzelmek megjelenése erősen valószínűsíthető. De nem ebben a történetben, itt aki csak él, azonnal boldogan öleli keblére a szellemeket, és rögtön teával, süteménnyel kínálja őket. Amit azok örömmel fogadnak, szívesen fogyasztanak. :) Tudom hogy gyerekeknek szánták, de 10+  az ajánlott korosztály, ők pedig már igencsak kritikusak, és észrevesznek minden logikátlanságot.

  A stílus viszont magával ragadó, megkapó, éppen ezért nagy kár, hogy a történet kidolgozatlan maradt. Ráadásul rögtön az első bekezdésben elírást találunk, a legjobban mégis az álokoskodás bosszantott. Az egyik szereplő ugyanis azt fejtegeti, hogy az ember milyen kegyetlen tud lenni azokkal szemben, akiknek nem érti a nyelvét: véleménye szerint ez okozza az állatokkal szemben tanúsított érzéketlenséget. Ez viszont hatalmas ostobaság! Aki látott már szenvedő állatot, az tisztában van vele, hogy mennyire ki tudja fejezni az érzelmeit, fájdalmát (persze az örömét is). A nonverbális kommunikáció pedig sokkal hatékonyabban működik az emberek körében is, az érzelmek kifejezéséhez nem feltétlenül szükségesek szavak. Aki kegyetlenkedni akar, azt nem hatja meg a könyörgés, akár édes anyanyelvén, akár a szemekben, a mimikában megjelenő kín formájában érkezik hozzá az üzenet.

  Nagyon egyszerű világképet tükröz a gyerekek felé, de a világ, sajnos vagy szerencsére, nem így működik. Ehhez kapcsolódik a gyász feldolgozásának témája, amellyel nem tud mit kezdeni az író. A főszereplő kislány elvesztette az anyukáját, a történetben azonban ez csak felszínesen van jelen, semmilyen mélységet nem kapott. Akkor pedig mi szükség volt rá?  Ilyen formában egyáltalán nem segít a hasonló helyzetben lévő gyerekeknek, csupán 'díszletelemként' szolgál.

(És egy apróság a végére:

"Szerencsére a kis szigetnek ezen az oldalán szinte vízszintesen bukott alá a sziklafal a tengerbe, így egészen közel tudtunk menni hozzá."

Nem függőlegesen inkább? Nem vagyok gyakorlott tengerész, lehet, hogy tévedek, de nekem így logikusabb.)
 

  Így utólag végigolvasva kissé szőrszálhasogatónak tűnik a véleményem, mert valójában egy kellemes, délutáni szórakoztató olvasmánynak megfelel, de az igazán jó ifjúsági regényhez nekem ez kevés. Hiányzik belőle a mélység, amelytől korosztálytól függetlenül olvasható lenne. Talán azért voltam picit szigorúbb, mert az írásban látom a lehetőséget, és bosszant, hogy ezt a ziccert most kihagyták...

 

Sun-Mi Hwang: Rügy

"Kint ragyogott a nap. Az udvar szélén az akácfa telistele volt hófehér virággal Az édes illatot felkapta a szél, besurrant a ketrecbe, betöltötte Rügy szívét. Felállt, és kidugta a fejét a rácson. Csupasz, tollatlan nyakát véresre dörzsölte a drót. A levelek megint virágot tojtak! Rügy irigykedett. Ha félig lehunyta a szemét, láthatta a halványzöld leveleket, amelyek lassan kibomlottak és illatos virágokat hoztak a világra. Aznap látta először a virágzó akácfát, amikor bezárták a ketrecbe. Pár nappal később a fa ledobta a virágait, amelyek hópiheként kavarogva terítettek be mindent, és nyomukban zöld leveleket lengetett a fa. A levelek késő őszig éltek, aztán megsárgultak és halkan hullani kezdtek. Rügyet lenyűgözte a levelek ereje: ellenálltak a viharoknak és az esőnek, aztán lassan kifakultak, leváltak az ágról. Amikor tavasszal meglátta, hogy újjászülettek, frissen és zölden, magánkívül volt az izgalomtól."

   Szeretetről, anyaságról, önfeláldozásról, bátorságról és még sok egyéb, fontos dologról szól a rövidke történet, de a mindent elborító magány érzése ezek közül is kiemelkedik. Rügy, a főszereplő tyúkocska egy kontemplatív elme, egyáltalán nem buta, ahogyan azt sokan hiszik róla, folyamatosan értelmezi önmagát, a környezetét és az abban betöltött szerepét.
  Van egy nagy álma, és azt meg is valósítja, akkor is kitart, tűzön-vízen át, amikor szembesül annak minden nehézségével. Anyává szeretne válni, és azzá is válik: mert az anyaság lényege a szeretet, a feltétel nélküli, semmit sem váró és mindent odaadó. Ezzel összefüggésben a szabadságvágy is megjelenik, egyrészt a döntés szabadsága: akkor is anya lesz, ha mások nem ezt a sorsot szánják neki. Másrészt, ehhez meg kell szöknie a tanyáról, és meg kell tapasztalnia ennek a helyzetnek minden előnyét, de hátrányait is. Mert innentől kezdve egyedül kell boldogulnia, ebben egyébként nagyon ügyesnek bizonyul. Azonban ott van még a határtalan magányosság érzése, amely a tyúkólban is jelen volt, de azért ott éltek mellette más állatok, az ember pedig gondoskodott róla. 
   Amikor rálel a kikeltendő tojásra, ez a probléma megoldódni látszik, sőt egy érdekes barátság is kialakulóban egy vadkacsával.  Bár a vadkacsát elveszíti, a fióka kikel, és végre célja van létezésének. Ám a magány, mint egy mindig visszatérő (vagy mindvégig jelenlévő, csak időnként a napfényben bujkáló) esőfelhő végigkíséri az életét. A baromfiudvarban is magányos volt, de most, ebben a szeretetre épülő anya-fia kapcsolatban sem szabadulhat annak árnyékától. S ez már egzisztenciális mélységet ad a nem is olyan egyszerű tyúkocska, Rügy életének.
   Gyönyörű, költői stílusban megfogalmazott gondolatok, képiség Szabó T. Annától megszokott igényes fordításban. Mindezt Földi Andrea illusztrációi egészítik ki, amelyek szépen belesimulnak a történetbe. Azok számára, akik kezükbe veszik a könyvet, az is kiderül, hogy Rügynek nem egy, hanem két álma volt: a repülés érzését, a korlátok nélküli szabadságot megtapasztalni, s hogy ezt végső soron eléri-e vagy sem, annak eldöntése az olvasóra vár.

"Rügy. Ez a legjobb név a világon. A rügy levéllé bomlik, belekapaszkodik a napba és a szélbe, aztán lehull, szétkorhad, avarrá lesz, amiből aztán megint illatos virágok szökkennek elő. Rügy szeretett volna célt találni az életének, úgy, mint az akácfa rügyei. Ezért nevezte el magát róluk."

Az utolsó boszorkány történetei

  Fábián Jankától még nem olvastam egyetlen regényt sem, ez a történet azonban kíváncsivá tett: a XVIII. századi Budán, Bécsben és Esztergomban kalandozhatunk, méghozzá egy valódi boszorkány társaságában. Mindez elég izgalmasan hangzott ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet.




Vár (Buda)

  A hangulatteremtés, a történelmi kor megidézése igazán jól sikerült, látszik, hogy az írónő elmerült ebben  a  világban és a tanulmányainkból ismert  Habsburg-dinasztia  egy-két tagjának  emberibb arcát is megmutatta. Az más kérdés, hogy Mária Terézia renoméja ezzel nem sokat nyert, hiszen valódi hisztérikaként jelenik meg, akaratos és szeszélyes nőként, aki azonban aláveti magát férjének.


Buda (Várnegyed)

  A  kor  nyelvi eszközökkel való megidézése már nem volt ennyire sikeres, ám az is tény, hogy a XVIII. századi magyar nyelv használata nem eredményezne túlságosan olvasóbarát szöveget. Az akkori  szófordulatok alkalmazása, a kifejezésmód, mondatalkotás nagyon idegenül hatna, arról nem is beszélve, hogy szavaink egy része elavult már, más részük nem is létezett abban a korszakban. (Például a kórház nyelvújításkori összetétel, az ispotály talán jobb választás lett volna, de minden szót nem vizsgálhat nagyító alatt egy író sem, ezt belátom.) 

  A stílus egyébiránt gördülékeny, a történet egyszerű, a regény olvastatja magát, egy alapos szerkesztői munka  azért ráfért volna. Ami talán a legzavaróbb hiba, az a rengeteg ismétlés: szóismétlés a mondatokban, cselekményösszefoglaló a fejezetek elején. S bár eredetileg részletekben került az olvasók elé,   erre léteznek  finomabb megoldások. (Előre- és hátrautalások segítségével újabb információ csempészhető a mondatokba, a felidézett tartalmat mintegy kiindulópontként alkalmazva.)

  A másik nagy hiba a felkészületlenség a választott témában. A szerzőnek  ugyan nem kell járatosnak lennie a gyógyfüvek használatában, főszereplőjének, Sárosi Felíciának, a  gyógyfüves asszonynak azonban igen, s így végső soron az írónőnek is. Ennek ellenére Felícia csupán néhányat alkalmaz közülük, azok is a legismertebbekből kerülnek ki. Ráadásul, amikor elhívják Mária Terézia beteg gyermekeihez a kórházból, ahol  hadi sérülteket gyógyít, rögtönöznie kell, mert  kiderül, hogy nincsenek  kosarában  gyomor- és bélpanaszok enyhítésére alkalmas növények. (A vérhas a fronton leggyakrabban pusztító járványok egyike.) Ilyen hibát Sárosi Felícia, a füves boszorkány sohasem vétett volna, ezzel hiteltelenné vált a karakter.




Demel kávéház (Bécs)

  De logikai bakikból is akad bőven, a fülszövegtől kezdve, melyből megtudhatjuk, hogy főszereplőnk milyen kalandokba keveredik Budán: például férjével kávéházat nyit Bécsben :). Ahol természetesen németül beszélnek, de az írónő bele-belecsempészett nekünk egy-két német szót vagy mondatot a magyar szövegbe, annak ellenére, hogy a párbeszéd valószínűleg végig németül folyik ezekben a jelenetekben  (gondolom a miheztartás végett).





Esztergom (Széchenyi tér)

  Ám a szerző  nemcsak a gyógynövények világában mozog idegenül, sajnos a folklór terén is bosszantó tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot. Mert míg a latin kifejezésekkel tarkított esztergomi boszorkányper leírásánál még az ismertebb szavakat is akkurátusan magyarázattal látja el lábjegyzetben, addig a fiatal Felícia tudatlanságát megjegyzés nélkül hagyja: a lány ugyanis nem érti, hogy Borcsa, a Gellért-hegy boszorkánya miért idézi meg egyszerre a hold pogány istennőjét, és kéri egyúttal Boldogasszony segítségét.  Szerelmi varázslatért feltehetően nem Szűz Máriához fordult, a  Boldogasszony kifejezés a magyar néphitben  egy  pogány istennő  megnevezésére szolgált, még az ősi időkben, a kereszténység felvétele előtt. (Az ő alakja később elhalványult, lassan feledésbe merült, de egyes néprajzkutatók szerint nem kétséges, hogy valaha hitvilágunk fontos alakja volt.) 

 





Jean-Étienne Liotard:
A szép csokoládés lány

  Egy írónak sokkal mélyebb ismeretekkel kell rendelkeznie regényének témájában, vagy annak megírása előtt pótolnia szükséges a hiányosságokat. Ez sajnos elmaradt.  Érdekes lett  volna belepillantani  egy korabeli budai pékség vagy osztrák kávéház mindennapjaiba, de jószerével csupán annyit tudtam meg, mennyire megéri a háború alatt  kávéval nyerészkedni...



  Pedig olyan sok lehetőséget hagyott kiaknázatlanul, például Felícia alakjában, aki sok mindent átélt, megtapasztalt, többször is okos asszonyként említik, mégsem osztja meg az olvasókkal bölcsességét.

  Még akkor is, ha a mélyenszántó gondolatok nem jelentenek elvárást a szórakoztató irodalomban (ártani éppen nem ártanak), azért érdekelt volna, miként látja a világot  a főszereplő: nőként, gyógyítóként  a XVIII. században, magyar társtulajdonosként egy bécsi kávézóban osztrák férj oldalán, félig-meddig boszorkányként egy babonaságra igencsak érzékeny korszakban. 

 

 

Néha vintage hangulatban...

Saját készítésű díszekkel kívánok mindenkinek áldott, békés húsvéti ünnepeket!

Költészet és az ő napja

Ki minek gondol, az vagyok annak...

 

 

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

 

 

/Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 127/

 

 

Kávészünet



Eufória

  Le kell szögeznem, hogy nem Margaret Mead életrajzi regényéről van szó, mindössze a kiinduló helyzet azonos: egy lelkes, fiatal kulturális antropológusnő életébe és munkájába nyerhetünk bepillantást, abban az időszakban, amikor még gyermekcipőben járt ez a tudományág. Magánéletében és munkájában is saját útját járta, a szabályokkal nem sokat törődve. De itt véget is ér az azonosság, az a vád például, amelynek kapcsán Margaret Mead eredményeit kétségbe vonták, miszerint túlságosan elkülönülve élt az általa megfigyelni kívánt népcsoport tagjaitól, s így óhatatlanul torz képet kapott róluk, Nellre, a regény főszereplőjére egyáltalán nem jellemző. Éppen ellenkezőleg, szinte az ott élő emberek mindennapjainak részévé vált, ahogyan azt a másik főszereplő, a szintén antropológus Bankson megjegyzi.

 

Dobu pár

  Aki kalandregényre számít, az csalódni fog, mert ebben a könyvben az izgalmakat leginkább az antropológus élétforma részletes bemutatása jelenti, egyetlen incidenstől eltekintve, amelynek következményei azonban a drámai végkifejlethez vezetnek. Ám ha valakit érdekel a kulturális antropológia, az élvezettel fog elmerülni benne. Annak ellenére is, hogy a regényben fiktív népcsoportokról olvashatunk, mert az nyilvánvaló, hogy az írónő mélyreható kutatómunkát végzett. Bár a hangsúly az elmélkedéseken van, amelynek csupán apropóját jelentik azok a nem hétköznapi problémák, amelyekkel a három kutatónak szembe kell néznie, s amelyekre mindhárman különbözőképpen reagálnak, személyiségüknek megfelelően. Erre pedig a választott elbeszélésmód megfelelő lehetőséget ad, hiszen vagy Bankson interpretálásában ismerhetjük meg az eseményeket, vagy Nell naplójának részleteiből.

  Tulajdonképpen olyan ez, mintha valaki  életének egy kis ideig részesévé válnánk, de sem az előzményekről, sem a történet folytatásáról nem lennének információink. Mintha egy férfi saját beteljesületlen szerelmét mesélné el, de inkább csak önmagának, hogy utólag megpróbáljon értelmet adni a történéseknek.

A borítót díszítő szivárvány eukaliptusz

  A cím is egyaránt utalhat arra az érzésre, amely a kutatás egy adott pontján elfogja az antropológusokat, vagy bárkit, aki örömmel végzi munkáját, és értelmezhető az életünk során (szerencsés esetben több ízben) átélt eufóriára, és válik metaforájává a Nell  és Bankson között kialakult kapcsolat által betöltött szerepnek a férfi életében.

korowai népcsoport

  Egyetlen problémám volt az egésszel: Nell a regény végéhez közeledve hoz egy döntést, amely szerintem abszolút karakteridegen. Az írónő önkényesen belenyúlt a cselekménybe, azért, hogy a vége így alakuljon, még azt sem bánva, hogy ezzel erőszakot tesz rajta, mert a szereplő egészen addig jól felépített karakterétől merőben távol áll ez a magatartás, és ha valóban élő személy lenne, (ahogyan a könyv lapjain igenis az, és ezért önálló életre kelt, csak hagyni kellett volna hogy menjen a maga útján), akkor egészen biztos vagyok benne, hogy sohasem hozott volna ilyen döntést.

Bajnokok reggelije

 Vigyázat! Ezt a reggelit nem ajánlott töményen, nagy adagokban fogyasztani, inkább apróbb falatkákban ízlelgetni. Akkor talán könnyebb értékelni a kicsit szokatlan ízvilágot, de megéri barátkoznunk vele, mert valódi ínyencséget kapunk a tányérunkra. Évekkel ezelőtt olvastam életem első könyvét Vonneguttól, az Éj anyánk akkor nagyon tetszett: különc, meghökkentő látásmódja, a humora és a mondanivalója egyaránt megfogott. Valami ehhez hasonlót vártam, de teljesen mást kaptam.

  A humor még csak-csak meg megvolt benne, az abszurd fajtából, a látásmódja sem hétköznapi, és mondanivalóban sem szűkölködik, bár kissé szájbarágósan tálalja. Annak ellenére, hogy ez utóbbi szándékosan alkalmazott stíluseszköz, mégsem tudtam annyira elmerülni a regény világában, folyamatosan kizökkentett belőle. Valahogy úgy voltam vele, mint Trout az élettel:

  "- Nem tudom magáról, komolyan beszél-e, vagy nem!-mondta a sofőr.
   - Én sem tudom addig, amíg rá nem jövök, hogy az élet komoly-e, vagy sem- mondta Trout.
   - Azt tudom hogy veszélyes, és nagyon tud fájni. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy komoly is. "

  Ez a rövid idézet  önreflexív megnyilvánulásként is értelmezhető. Tulajdonképpen a könyv az írásról, az életről való merengésnek tekinthető inkább, mintsem valódi regénynek. Erre egyébként a főhős Kilgore Trout, a jobb sorsra érdemes író alakja számos lehetőséget rejt magában, hiszen folyton újabb és újabb ötleteivel kápráztat el minket:

"Kanyarított belőle egy történetet, de aztán nem volt ideje megírni, csak amikor már öreg, nagyon öreg lett. Egy bolygóról szólt, ahol a nyelv folyton átalakult tiszta zenéve, mert az ottani lények rajonganak a jó hangzásért. A szavakból zenei hangok lesznek, a mondatokból dallamok. Közlésre már nem alkalmasak, mert senki sem tudja és senkit sem érdekel, hogy mit jelentenek."

  Cselekményszálról a szó hagyományos értelmében nem beszélhetünk (csak ha nagyon megerőltetjük magunkat), bár a posztmodern regény fogalmába ez is belefér. Egy tükröt tart elénk, egy léket, amelyen át egy másik dimenzióba juthatunk. Hogy mit látunk benne: valóságot, netán az igazságot? Ez nehéz kérdés, annál is inkább, mert főhősünknek azzal kell szembesülnie, hogy a valóságról írni felesleges, az senkit sem érdekel. Egy adott ponton viszont elhatározza, hogy csakis a valóságról szabad és kell írni, méghozzá olyan zavarba ejtő részletességgel, amilyennel csak lehetséges, mert az emberek még komolyan veszik a fantáziaszüleményeket, szó szerint értelmezik, és abból csak baj van. (A másik főszereplő rá az élő példa.) Persze ebben jó adag irónia is megnyilvánul, de az író mindenen és mindenkin - beleértve önmagát is -  ironizál, így aztán sosem lehet tudni, mit gondol komolyan. Mintha el akarna rejtőzni a hatalmas napszemüveg mögé, amelyen keresztül megmutatja nekünk ezt az abszurd és groteszk világot - a mi világunkat.

  Egy kortárs festőművész alkotása apropóján fejtegeti, a művészet értelme az,  hogy egyedi látásmóddal olyan alkotást hozzon létre, amihez még csak hasonló sem született, és amelynek célja, hogy a csontig lecsupaszított lényeget tárja az emberek elé. És ez lehet akár két narancssárga vonal zöld háttér előtt.

  Azonban mi értelme a művészetnek, ha abban a két narancssárga vonalban csupán a művész látja meg a lényeget, amit ki akart fejezni? Igaz, a magasabb művészet sosem a tömegnek szól, ám ha egy alkotást el kell magyarázni, azzal a lényege vész el: olyan, mint a vicc, akkor már nem üt akkorát, mintha mindenki maga fejtené meg.

 A másik fontos vetülete pedig a gyönyörködtetés: a művészetnek szerintem ez az egyik legfontosabb célja: hiszen ezáltal tudja azt a bizonyos lényeget a leghatékonyabban kifejezni és a közönséghez eljuttatni. A könyvbeli két narancssárga vonal esetében nem csoda, ha a katarzis elmarad...

  A lapokat egyébiránt  az író saját vicces, abszurd kis rajzocskái díszítik, amelyek szerves részét képezik a történetnek.

  Ugyanakkor ember legyen a talpán, ha ebből a káoszból ki tudja hámozni valaki, hogy Vonnegut vajon melyik oldalon teszi le a voksát, viszont ez nem is fontos. Talán egyiken sem, talán maga a káosz a lényeg. Ami azt illeti, ez a bejegyzés is elég kaotikusra sikerült, de legalább hű maradt az írás szellemiségéhez :). Elvégre:


"Teremtsenek mások rendet a káoszban! Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült."
 

  A Bajnokok reggelije kapcsán még eszembe jutott A király új ruhája című mese is, lehet, hogy senki sem meri azt kiáltani: a király bizony meztelen...