Rekviem egy sárkányasszonyért

Rachel Hartman: Seraphina

 Bár a fülszöveg is tartalmaz utalásokat - aki tud a sorok között olvasni, az bizonyára igen hamar rájön - és a történetben is  gyorsan lelepleződik a nagy titok, de kötelességem megemlíteni, hogy cselekményleírást tartalmazó szöveg következik. :)  Rendhagyó helyzet állt elő: a könyv legizgalmasabb szereplője sajnos a regény kezdetén már nincs az élők sorában, csupán lányára hagyományozott eleven emlékeiben van jelen. Léna, Seraphina édesanyja még ilyen formában is képes magára irányítani a figyelmet, olyannyira, hogy nagyon szívesen megismerkednék az ő történetével.

 

 

  Ki ne olvasna szívesen olyan színes karakterről, aki a csókot prediktív egyenlet megoldásához hasonlítja? Egy erős, intelligens asszonyról, akit a megismerés vágya hajt előre, és csakis saját meggyőződése szerint cselekszik. Aki elég bátor ahhoz, hogy az általa értelmetlennek vélt szabályokat áthágja, és a következményeket egyedül felvállalja. Aki valóságos filozófus, megvizsgálja a tényeket, s szabadon mérlegelve, minden előítélettől mentesen hozza meg döntését, amikor a sárkányok által legkárosabbnak minősített érzelmekben találja meg az élet értelmét. S bár szeretteire is nagy súllyal nehezedik a titok, amelyet rájuk hagy, hatalmas ajándékot kapnak tőle, még akkor is, ha ennek belátásához hosszú és rögös út vezet számukra.

 Az írónő stílusa meglepetésként ért: a szépen, már-már költőien megfogalmazott gondolatok kiemelik írását a kortárs ifjúsági regények dömpingjéből. A történet is megállja a helyét, bár egy-két logikátlanság azért belecsúszott, és a világfelépítés sem teljesen átgondolt.

  Csak egyetlen kérdést emelnék ki azok közül, amelyek bennem felmerültek: a tudományokban élenjáró sárkányok hogyan, milyen módon képesek kutatásaik elvégzésére, rögzítésére, amikor nem öltenek emberi alakot? Itt olyan hétköznapi dolgokra gondolok, mint az írás, vagy egy könyv fellapozása, hiszen a sárkányok anatómiája ezt nemigen teszi lehetővé. Még mielőtt túlságosan kukacoskodónak tűnnék, gyorsan leszögezném, hogy a tudományos gondolkodás a sárkányjellem, a  sárkányidentitás kulcspontja a regényben.

 

 A történet szempontjából pedig az időzítéssel kapcsolatosak a kételyeim: miért pont most, miért ebben a formában indítanak támadást a lázadók? Ezek a kérdések kidolgozatlanok maradnak, de a második részben talán választ kaphatunk majd. A két, nagyon különböző kultúra egymásra gyakorolt hatását, a politikai csatározásokat, a hétköznapi emberek/sárkányok viselkedését részletesen kifejti a regény, párhuzamba állíthatóan akár történelmi helyzetekkel, akár az aktuálpolitikával is.

  Egyik oldal sem fekete-fehér, de mindkét oldalon találunk változásra, jellemfejlődésre képes szereplőket. Seraphina, a főszereplőnk két világ határán lavírozik, mindkettőhöz tartozik, és egyikhez sem. Amennyiben titka napvilágra kerülne, mindkét világ kivetné magából. Mindeközben ő maga sincs kibékülve lényének 'szörnyeteg oldalával', bár a sárkányokra tett sértő megjegyzésekre ingerülten reagál. Vívódásait hitelesen érzékelteti az írónő,  szenvedései ellenére  azért sokat köszönhet származásának, például zenemesteri állását az udvarnál.  Zenei tehetségét édesanyjától  örökölte,  ember felmenőinek köszönhetően az  általa közvetített érzelmekkel művészetté formálja a hideg, racionális zenei érzéket. 

  A zene átjárja az egész történetet, Seraphina mintha szineztéziaként érzékelné a külvilágot, a zene képeket, érzéseket, illat- és akár kinesztetikus érzeteket is kivált belőle. Az életben pedig sok mindent zenei metaforákkal, hasonlatokkal ír le, s ezek együttesen még különlegesebbé teszik a regényt.

  A főszereplőt nem nevezném visszahúzódónak, inkább okkal tartózkodónak és megfontoltnak, mert legnagyobb félelme a lelepleződés. A bűntény utáni nyomozás során azonban óhatatlanul közel kerül néhány emberhez, és mentális kertjének lakói szintén hús-vér alakot öltenek. Ez a kert, ahová látomásainak alakjait zárja, a történet végén kulcsfontosságúvá válik, nem csupán a politikai csatározások, hanem a lány magánélete szempontjából is: hiszen végre kiderült, hogy nincs egyedül, nem kék rózsa a természet rendjében. Édesanyja motivációját is jobban megérti, sőt, talán azt is tisztábban látja már, hogy öröksége inkább áldás, mint átok akár a társadalom egészére, akár saját életére nézve. Olyan, mint a világítótorony: amikor a toronyban állunk, nem látjuk hasznát, csak akkor vezérelhet minket a fénye, amikor eltávolodtunk tőle.

 

 

 

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

 

Az író láthatóan utánajárt a témának,  mégis, a legérdekesebb részekben sikerül túllépnie   a  kutatási  anyagon,  azokat továbbgondolva bele tudja élni  magát egy-egy szituációba, amelyek  természetesen teljesen más megvilágításba kerülnek  egy szociopata kamaszfiú által szemlélve, és egy sor új kérdést vetnek fel az olvasóban.

 

  Pontosan emiatt csalódás a természetfeletti szál belekeverése:  akit érdekel a profilozók munkája, egy-egy érdekesebb bűnűgy felderítése, az elkövető motivációjának feltárása, az komolytalannak és súlytalannak érezheti a történetet emiatt. A kezdeti elkedvetlenedésen azután túllendültem, azt gondolván, hogy a regény önmaga paródiájává válik, és talán ebből még ki lehet hozni valamit. Rémisztőnek ugyanis még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, ezért a thriller besorolást igencsak túlzónak találom. Fantasynak sem nevezném, hiszen a démoni világ kidolgozatlan, hatalmas lyuk tátong a motivációk, miértek és hogyanok helyén. Később pedig a humor is elmarad, sőt, az ifjúsági címkét is levenném róla, és nem a horrorisztikus jelenetek miatt, mert azok nemigen akadnak, még a vérben tocsogás is inkább nevetségességbe fullad.

 

Bár minden nézőpont kérdése, számomra az teszi valóban ijesztővé a regényt, hogy a tizenéves olvasó egy olyan főhőssel azonosul, aki idős embereket bántalmaz, az édesanyjára pedig késsel támad. Mert odáig még rendben van, hogy egy szociopata fiú tipródásait, képzelgéseit olvashatjuk (az ifjúsági besorolás bennem már itt megkérdőjeleződik), de egy adott ponton ez már véres valósággá válik.

  Tisztában vagyok azzal, hogy címke ide vagy oda, ennél sokkal durvább történeteket is kézbe vesznek a gyerekek, és feltehetően attól még senki nem válik sorozatgyilkossá, hogy elolvas egy könyvet róluk. Ugyanakkor, a főhős életkora könnyebbé teszi számukra az érzelmi azonosulást, és melyikünk fejében ne fordultak volna  meg időnként agresszív gondolatok? A kérdés csak az, hogy utat engedünk-e nekik, ha igen, akkor milyen formában. A kamaszok pedig befolyásolhatóak, ha egy viselkedésformát érdekesnek, izgalmasnak találnak, akkor azt szívesen követik, pláne, ha már korábban volt hasonló késztetésük, és azok teret kapnak. (Mi baj lehet, hisz a főszereplő is megúszta, nem?) De semmiképpen sem akarok erkölcscsőszt játszani, a besorolás mindenhatóságában sem hiszek, ahogy az előbb említettem, nem gondolom, hogy ez ilyen egyszerűen működik, csupán a bennem felmerülő kérdőjeleket írtam le.

  Ha már erkölcsi kérdések vizeire eveztem, akkor

nem mehetek el szó nélkül a Dexter-paradoxon mellett. Bár a sorozatot nem nézem, az alapötletetet ismerem, és hiteltelennek tartom.  Miért lenne jobb egy olyan sorozatgyilkos a többinél, aki hozzá hasonlót szemel ki áldozatául?  A válasz ilyenkor mindig az, hogy ezáltal számtalan embert  megment. Mégsem  látom a különbséget, hiszen élevezettel, gyűlölettől fröcsögve  oltja ki mások (legyenek bármilyenek) életét. 
  Ebből az  aspektusból a regény szerintem felülmúlja az előbb említett filmsorozatot: akármilyen furcsán hangzik, a bűnügy lezárása  egészen emberi (a szó pozitív értelmében). Az elkövető motivációjában nagy adag irónia rejlik, és John  az egész helyzetet, beleértve önmagát is, képes kívülről szemlélni és értelmezni. Tulajdonképpen a főszereplő meglátásai a legérdekesebb komponenesi a történetnek, kis túlzással az viszi el  a hátán az egészet.
  Az ügy megoldódik, de John élete egyre komplikáltabb lesz, mindennappjaiba pedig belepillanthatunk két további kötetben is: természetesen trilógiánál nem adhatja alább az író...  Sőt, mozifilm is készült az első részből.

Csillagom, vezess...

  Az a bizonyos három király kétezer évvel ezelőtt, a hajósok a mai napig és Tristran Thorn Falva falvából, a viktoriánus Angliában: mindannyian csillagjukat követve érkeznek meg céljukhoz.  Persze csak a végén derül ki, hogy kit hová vezérel, még az is megeshet, hogy a követendő csillag fontosabbá válik magánál a célnál: pontosan ez történik a fent megnevezett ifjú esetében, aki Neil Gaiman Csillagpor című  regényének főszereplője.

  A London közeli Falva falvát csupán egy fal választja el Tündeföldétől, de ez a fal mindössze az évnek egyetlen napján nyitott: május elsején szabad az átjárás a falusiaknak és a világ minden tájáról érkező jövevényeknek.  A kalandok akkor kezdődnek, amikor az olvasó előtt is feltárul ez a világ: Tristrannal együtt fedezhetjük fel, aki szíve hölgyének ígérvén egy bizonyos hullócsillagot, nekivág az ismeretlen veszélyeket és izgalmakat rejtegető tiltott területnek. Itt aztán  furcsábbnál furcsább alakokkal találkozik, némelyikről azt sem tudja, miféle szerzet: mint például a kalapos, szőrös, mókás kis fickó, aki nagy segítségére van útja során. 

  De akadnak itt villámvadászok is, akik felhők között repülnek hajójuk fedélzetén, bűvös üvegvirágok, amelyeknek az árát gyermekkori álmainkban mérik, gyertyafénynél bárhová eljuthatunk és olyan hétköznapi dolgokkal is találkozunk, mint az apai örökségért egymást meggyilkolni "kényszerülő" testvérek. 

 

  Tristránnak a csillag megtalálása közben megannyi veszéllyel is szembe kell néznie, egy alkalommal  útitársával gyanútlanul belesétálnak egy Hervatagosba. Mert minden mesében van  legalább egy erdő, ez azonban nem akármilyen: homályával, a színek és  alakok elrejtésével  galádul lecsalja őket az ösvényről, méghozzá azzal a céllal hogy jót falatozzon belőlük.

  Hogy ne csak gonosz fák kerüljenek a történetbe, egy hajdani szépséges nimfa, mai alakjában szépséges bükk, ifjú vándorunk segítségére siet, és levelével, na meg fontos információkkal ajándékozza meg. Tristrannak itt minden új, tehát az ismeretek aranyat érnek számára, ahogyan a régi mondókák is, mert ebben a világban, mint kiderül, varázsigeként funkcionálnak.

  Arra például hamarosan rá kell jönnie, hogy ezen a varázslatos helyen még a csillag sem egy élettelen kődarab, nem ám. És sajnálatos módon nem csupán ő szeretné megkaparintani, a Lilim pedig nem mindennapi ellenfél. Három vénséges vén asszony éldegél egy kunyhóban a rengeteg mélyén, de fekete tükrükben ott él a három gyönyörű, sudár fiatal nő egy fekete palotában, melynek udvarán a fekete vizű medencét sellő formájú szoborral díszített szökőkút táplálja. Ők a Lilim, a boszorkánykirálynő (egy személyben három): korszakok jönnek, korszakok mennek, ő azonban állandó. És egy csillag dobogó szívére van szükség, hogy a tükörben látható fiatalság életre kelve kilépjen onnan.

  Szívesen elmerültem a tündérmesében, amely azért tartalmazott csavarokat, iróniát, így felnőttek által is élvezhetővé vált, miközben megtartotta eredeti, elbűvölő-bájoló funkcióját, melynek  köszönhetően  ezek a  felnőttek újra gyermekké válhatnak néhány órára.

   A karakterek kidolgozása a meséknek megfelelően nem volt túlságosan mély, de az a néhány vonás, amellyel megrajzolták őket, tulajdonképpen elégnek is bizonyult. A háttérvilág szimbolikája telis-tele intertextuális utalásokkal a görög mitológia  nimfájától kezdve Alice Tükörországából kiragadott unikornis-oroszlán párbajon át egészen a sumér illetve héber mitológia megidézéséig.  Ennek megfelelően filozofikus gondolatokkal átitatott, és egyedi ötletekben sem szegény.

  Szerettem a humorát, és itt emelném ki a fordító munkáját, akinek sikerült a szóvicceket olyan frappánsan átültetnie magyar nyelvre, hogy az olvasó el is feledkezhet arról, hogy eredetileg nem magyar nyelven íródott könyvet olvas. Az egyik mellékszereplő konzekvensen más alakban használ egyes kifejezéseket, s így természetesen a jelentésük is megváltozik: a humornak ezt a fajtáját pedig igen nehéz egyik nyelvből a másikba átültetni, hiszen a második (vagy sokadik) jelentés nem feltétlenül azonos a két nyelvben.

  A nyelvezet már-már lírai szépségű egyes részekben, hasonlatokkal, metaforákkal, szinesztéziákkal gazdagított leírásokkal tarkított. És mivel az író bizonyította, hogy igenis birtokában van az írás képességének, ezért nem hallgathatom el, hogy voltak jelenetek, amelyek vázlatosra sikeredtek. A kalandok átélése  helyett sokszor csupán azok megemlítésére kerül sor, máskor viszont igen élvezetes elbeszélést kapunk: így még bosszantóbban kiütközik a hiányosság.

  A könyv alapján film is készült, évekkel ezelőtt, az olvasási élményt megelőzve láttam, és akkor nagyon tetszett. Tulajdonképpen ezért szavaztam bizalmat az írónak újra, az általam elsőként olvasott  regénye (A temető könyve) ugyanis hatalmas csalódást okozott.  A Csillagpor után azonban bátran belevágok a következőbe. A filmet néhány humoros jelenettel gazdagították, egy-két karakter is több  teret kapott (a villámvadászok),  és mindez egyáltalán nem vált hátrányára.

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

   Ó, a kémia gyönyörűségei! Gyerekként elbűvölt ez  a varázslatos tudományág: éppen olyan nagy hatást tett rám a felfedezés, miszerint az ametiszt egy bizonyos hőfokon citrinné válik, mint Flaviára a tény, hogy a keményítő (megfelelő körülmények hatására) glükózzá alakul át. Valóságos alkímia! És akkor még nem is ejtettem szót a rácsodálkozásról, hogy valamennyien szénatomokból épülünk fel, ahogyan egyébként a grafit és a gyémánt is. (Persze, nem teljesen ugyanúgy, de azért mégis hihetetlenül izgalmas felfedezés.) A régi szép idők emlékeit az idézte fel bennem, hogy a regény főhőse, Flavia de Luce a kémia szerelmese.

 

   Engem egyáltalán nem zavart, hogy Flavia mindössze tizenegy éves, az előbb részletezett okokból teljesen hihetőnek találtam rajongását és megszállottságát. Bár nekem nem állt rendelkezésemre egy jól felszerelt laboratórium, hozzá tartozó szakkönyvekkel (egy kicsit irigykedem is), így maradt a kémia szakkör. De nem szabad lebecsülnünk a tizenévesek kíváncsiságát,  ha valami egyszer  tartósan képes  felkelteni az érdeklődésüket, akkor igencsak kitartóak tudnak lenni. A tehetség  persze elengedhetetlen tényező, de én nem tartom Flaviát csodabogárnak, csak egy érdeklődő kislánynak, aki megtalálta rajongásának tárgyát.

  Az más kérdés, hogy időnként idegesített a  főszereplő hölgy tudálékossága, és azzal sem lopta be magát a szívembe, ahogyan a személyzettel bánt. Dogger, a mindenes, a barátja, vele szemben nem is (annyira) lekezelő, mint a házvezetőnővel. Viselkedésében sokszor emlegetett, elhunyt édesanyját követi, legalábbis a pités történet erre enged következtetni: nézetei szerint ugyanis a túrós pite csupán a plebejus elemek eledele, a hozzá foghatóan kifinomult (nemesi származású) egyedek nem alacsonyodnak le idáig, ők a rebarbarával, esetleg egressel töltött változatot preferálják. Az alantas, túróval töltött pedig jó szolgálatot tesz az imént említett szánandó emberpéldányok kiengesztelésére, akiket a mindennapok során óhatatlanul megbántanak ezek a megzabolázhatatlan kivételességek: nekik mindent szabad, a pitével  azután minden megbocsáttatik.

 

  Nehéz lenne komolyan venni a regényt, inkább paródiaként értelmezhető, ennek azonban ellentmondani látszik a stílus. Vagy éppen annak hiánya, valamint a döcögős megfogalmazás és a csupán fel-felvillanó, igencsak fáradt humor. Elképzelhető, hogy a hiányosságok egy része a fordítás számlájára írható, az ugyanis nem kevés kívánnivalót hagy maga után.

A három de Luce kisasszony édesapja sem egy nagy főnyeremény: önző, felelőtlen ember, aki felesége halála után elvonul a maga kis világába, drága és hőn szeretett bélyegeihez, semmi mással nem törődik, a lányait teljes mértékben elhanyagolja. Így történhet meg, hogy Flavia tizenévesen egy veszélyes anyagokkal teli laboratórium korlátlan úrnőjévé válik, ahol felügyelet nélkül végezheti kísérleteit, mi több, saját bevallása szerint kedvencei azok a mérgek, amelyeknek egyetlen cseppje is halálos lehet. Egy szülőnek (aki valóban szereti csemetéjét) szerintem ezen a ponton meredne égnek minden egyes haja szála, és sajnos nagyon is hiteles a karakter, el tudom képzelni, hogy ilyen apák igenis léteznek, de szerencsére nem minden elhanyagolt kamasznak áll rendelkezésére a mérgek tárháza.

 

  A történet mint krimi nem túlságosan csavaros, a közepe táján könnyen kitalálható a gyilkos személye és motivációja is, jóval hamarabb, mint ahogy Flavia fejében összeáll a kép, rádásul fut néhány teljesen felesleges kört a végén, amitől az embernek az a benyomása támad, csupán a bonyodalom kedvéért került a regénybe, hiszen ha nem kerülne bajba a főhős, hol maradnának az izgalmak? Ez a sablonos megoldás egy kissé lelombozott, arról nem is beszélve, hogy kis detektívünket minden élelmessége, talpraesettsége és tudománya ellenére úgy kell megmenteni, hiába jön rá a gyilkos kilétére tehát, az ügyet mégis mások oldják meg. Azonban nem akarok túl szigorúan ítélkezni, hiszen egy ifjúsági krimiről beszélünk, bár ettől függetlenül még lehetne fordulatosabb.

 

 

 Az angol kisvárosi miliő megteremtése, Buckshaw és Bishop's Lacey különös lakóival, bájos épületeivel viszont elnyerte a tetszésemet. A három lánytestvér marakodása, a csípős nyelvű zongoratehetség és mellesleg az erősebb nem iránt élénk érdeklődést tanúsító Ophélia, a könyvmoly,  különleges kifejezéseket gyűjtő,  kissé elvarázsolt Daphne valamint a kémiazseni detektívpalánta Flavia időnként eldurvuló torzsalkodásának sztereotip ábrázolása nem túl eredeti. Bishop Lacey lakóiban sokkal több fantáziát látok, közülük is kiemelkedik Max,  az egyik szomszéd, akinek riposztjai, Flaviával történő csörtéi igazán szórakoztatóak.

   A fordítás sokat levont a regény élvezeti értékéből, suta megfogalmazás, gördülékenynek egyáltalán nem nevezhető stílus, nehézkes mondatok jellemzik a magyar szöveget.

 

 

   A legviccesebb helyesírási hibát azért kiemelném: a filagória szót vélhetőleg személynévként értelmezték, talán ezért írták nagy kezdőbetűvel. Elképzeltem, ahogyan a játszótéren egy anyuka elkiáltja magát: Filagória, kincsem, indulunk haza! :). Nem akarok ennyire rosszmájúskodni, valószínűleg véletlenül maradt benne a hiba, mert a mondatban valóban egy személynév követi, de ez legalább vicces tévedés... (Hangzása alapján akár el is tudnám képzelni női névként :) a szót.)