Az Ararát legendája

   

  Yasar Kemal történetének középpontjában egy kivételes paripa áll: egy szép napon megszökik gazdag és hatalmas gazdájától, végül egy kavaljával mesterien  bánó fiatalember  háza előtt áll meg. És itt kezdődnek a bonyodalmak, mert egy ősi szokás szerint a ló ezennel új gazdát választott magának, aki ezzel jogos tulajdonosává lépett elő...

  Egyszerre ballada- és meseszerű. Balladai sűrítettség jellemzi, és a fordulópontokat balladai homály fedi, az olvasónak tág teret nyújtva az értelmezés során. Meseszerű a részletek kiszínezésével, nyelvezetével, történetével, melyben a hős elindul, hogy megannyi akadályt legyőzve elnyerje szíve vágyát. Egy akadály azonban mégis meghaladja az erejét: a befejezés megint a balladákra emlékeztet. De ki a valódi főszereplő és mi is valójában az elérendő cél?

  Mert ebben a ballada-mesében a hegy éppúgy érzésekkel, indulatokkal van tele, mint az ott élő emberek, és cselekedni is képes: a legenda arról szól, hogy büntetlenül nem lehet bitorolni kincsét, előbb-utóbb meg kell fizetnünk az árát, és az Ararát haragja  rettenetes, bosszúja pedig kegyetlen.

  De miért is haragszik? Mit irigyelhet az emberektől és mi az, amit nem akar megosztani velük? A történet éppúgy szól a szerelemről, mely minden tavasszal újjászületik a Küp-tó partján előbújó virágokban, mint a zene misztikus, megfoghatatlan szépségéről, erejéről - végső soron a művészet lényegének, létrejöttének ember számára megfejthetetlen titkairól: egy tőről fakad mindkettő.

  És ahogyan nincs két kavalos, aki ugyanazt a történetet egyformán tudná előadni, nincs két előadás sem, melyben ugyanaz a dallam ugyanúgy szólna. Vannak jobb kavalosok, van úgy, hogy szebben tud előcsalni egy dallamot valaki a hangszeréből, de két egyformán létrejött dallam nem létezik. Ez benne a gyönyörű - ugyanakkor fájdalmasan szomorú is.

  A hegy haragja persze szimbolizálhatja az ott élők indulatait, természetesen ez is benne van a történetben, ahogyan megindul a hegy, és az ott lakók egyként lépnek fel a zsarnoksággal szemben: csupán azzal hogy ott vannak, együtt vannak -  nem utolsósorban rengetegen vannak. Azok a hegyi emberek, akik úgy el tudnak rejtőzni lakóhelyükön, hogy napokig vándorolhatna bárki a hegyeik közt, akkor sem találkozna teremtett lélekkel sem, ha azok nem akarnak találkozni vele. És most itt vannak, jelen vannak.
  Erről is mesél nekünk ez a rövid kis könyvecske, én mégis azt gondolom, hogy mindez sokkal elvontabb, mélyebb és általánosabb tartalommal bíró szimbólumrendszert hoz létre, melyben a szálak összefonódnak, egységet alkotnak, és létrehoznak egy új minőséget. Miközben a szálak külön-külön is jelentést hordoznak, és ki-kikacsintanak az olvasóra, nem veszítik el identitásukat.

  Rövid terjedelme ellenére sokrétű, elgondolkodtató, filozofikus történet ez, csodás képiséggel, gyönyörű nyelvezetbe öltöztetve. Eszem ágában sincs azt állítani, hogy minden rétegét felfejtettem, azt meg végképp nem, hogy a végére minden összeállt volna harmonikus egészet alkotva: inkább csak benyomásokat, a szöveg inspirálta gondolatokat tudok lejegyezni: ennek csak egyik oka az, hogy hónapokkal ezelőtt olvastam. Annak ellenére, hogy nem szeretek újra elolvasni könyveket, ezt az alkotást érdemesnek tartom rá: örömmel ízlelgetem sorait, fejtegetem soraiban megbújó titkait.

 

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

  Régóta szerettem volna elolvasni A szolgálólány meséje című regényt az írónőtől, de a filmsorozat készítői megelőztek, így a könyvet most elhalasztottam.  A 'szent sorrenddel' ellentétben ugyanis én először a filmet nézem meg, aztán olvasom a könyvet, ellenkező esetben annyira a könyvet keresem a filmben, hogy azt megsínyli az élmény. (Érdekes, de fordított sorrendben ez a veszély nem fenyeget az olvasási élményre nézve, kivéve ha rossz a könyv. Akkor meg úgyis mindegy.) Márpedig egy jó film megérdemli, hogy önálló alkotásként kezeljék. Viszont mindenképpen meg akartam ismerkedni Margaret Atwooddal, és a választásom erre a regényre esett. Nem bántam meg, egészen összebarátkoztunk.

  Bár a regény cselekménye négy szálon fut (szigorúan véve kettő: egy élettörténet, és abban megjelenítve egy regény, de az élettörténet leírása közben a jelenbe is belelátunk, a közbeékelt regényben pedig szintén van egy regény: igazi mis en abyme szerkezet), a történet maga egyszerű, mondhatjuk hétköznapi: egy család története, árulásokkal tarkítva. Bűn és bűnhődés, a jóvátétel megkísérlése.

  A regény az írás aktusáról is szól: miközben a főszereplő, Iris, élete alkonyán  megpróbálja rekonstruálni  a számára  legfontosabb eseményeket, óhatatlanul értelmezi, szerkeszti, újraírja azokat. Az írás és az élet párhuzamba állítása: visszanézve éppúgy megalkotjuk, újraértelmezzük életünk történetét, ahogyan az író megalkotja írását. Iris nyomot akar hagyni, bizonyítékot a létezéséről. És persze van egy nagyon konkrét célja ezzel.

  Az egész regényen átívelő szimbólumok felfejtésére nem vállalkoznék, de kiindulásként belekapaszkodhatunk a főszereplő nevébe: Iris nem csak egy szép virág, hanem a szivárvány istennője is egyben a görög mitológiában. Közvetít halandók és halhatatlanok között, elvezeti a halottak lelkét Elíziumba (Élüszion) életük végén. Oda azonban az Emlékek taván keresztül vezet az út. Ennek az útnak vág neki főszereplőnk is: hogy kit akar átkísérni, azt ki-ki eldöntheti maga.

  A görög-római mitológia mellett Avalionnal (a család birtokának neve, még a nagyszülők építették) a kelta hitvilág szimbólumai szintén megjelennek, a közbeékelt regény (melynek címe A vak bérgyilkos) fantasztikus elemei pedig a főszereplő életének eseményeire reflektálnak. És akkor még nem is említettem Coleridge Kubla Kán című versét, amelyet az egyik bál témájául választanak.

  Narrátorunk időskori verziója egyébiránt sokkal szimpatikusabb, mint fiatalkori önmaga: humorosabb, emberibb, bölcsebb.  Öniróniával veszi tudomásul testi hanyatlásának jeleit, szarkazmusa az élet minden területére kiterjed, tűpontos megfigyelései saját magára és környezetére irányulnak. A mostani és az akkori önmagára egyaránt. S mivel a szálak felfejtésével az idővel ellentétes irányban haladunk, egyre elviselhetetlenebbé, szemellenzősebbé és végtelenül önzővé válik karaktere az olvasó szeme előtt. Ítélkezni semmiképpen sem akarok felette,  hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül, ezt a javára kell írni.

  Laura Chase, a főszereplő húga a legizgalmasabb szereplő. Gyerekkorától kezdve mindent szó szerint értelmezett, Isten létezését sem kérdőjelezte meg, és az ezt bizonyító összefüggéseket megpróbálta fellelni a mindennapok legapróbb történéseiben is akár.  A környezete által furcsának bélyegzett lány nagyon is intelligens, mélyen gondolkodó volt, és mint kiderült, sokkal jobban átlátta a helyzetet, mint a nővére (egyetlen dolgot kivéve).     Furcsasága abban rejlett, hogy másokkal ellentétben ő komolyan vette az olyan fogalmakat, mint a hit, emberi tartás, segítségnyújtás - nem pedig álszent módon, mint a nagy többség. Különösnek talált kérdései a világ értelmezésére irányultak, és nem is voltak hiábavalóak: mélyebben megértette, mint a józannak tartott Iris, aki csak a felszínt kapargatta. Emberismerete eredményeit néha sajátos módon jelenítette meg: a fotókon különbözőképpen kiszínezte az embereket, annak megfelelően, hogyan vélekedett róluk. Irist például kékre, magát sárgára, sógorát és annak húgát zöldre festette.

  Margaret Atwood egy hétköznapi történetet mond el, mégis az írásmód, a bravúros narráció és az egyetemessé tágított gondolatok, melyek néha fájnak, néha továbbtöprengésre késztetnek, néha megmosolyogtatnak, de semmiképp sem hagynak hidegen: mindezek azt eredményezik, hogy kis túlzással, még a telefonkönyvet is elolvasnám az ő tolmácsolásában.

 

 

Sun-Mi Hwang: Rügy

"Kint ragyogott a nap. Az udvar szélén az akácfa telistele volt hófehér virággal Az édes illatot felkapta a szél, besurrant a ketrecbe, betöltötte Rügy szívét. Felállt, és kidugta a fejét a rácson. Csupasz, tollatlan nyakát véresre dörzsölte a drót. A levelek megint virágot tojtak! Rügy irigykedett. Ha félig lehunyta a szemét, láthatta a halványzöld leveleket, amelyek lassan kibomlottak és illatos virágokat hoztak a világra. Aznap látta először a virágzó akácfát, amikor bezárták a ketrecbe. Pár nappal később a fa ledobta a virágait, amelyek hópiheként kavarogva terítettek be mindent, és nyomukban zöld leveleket lengetett a fa. A levelek késő őszig éltek, aztán megsárgultak és halkan hullani kezdtek. Rügyet lenyűgözte a levelek ereje: ellenálltak a viharoknak és az esőnek, aztán lassan kifakultak, leváltak az ágról. Amikor tavasszal meglátta, hogy újjászülettek, frissen és zölden, magánkívül volt az izgalomtól."

   Szeretetről, anyaságról, önfeláldozásról, bátorságról és még sok egyéb, fontos dologról szól a rövidke történet, de a mindent elborító magány érzése ezek közül is kiemelkedik. Rügy, a főszereplő tyúkocska egy kontemplatív elme, egyáltalán nem buta, ahogyan azt sokan hiszik róla, folyamatosan értelmezi önmagát, a környezetét és az abban betöltött szerepét.
  Van egy nagy álma, és azt meg is valósítja, akkor is kitart, tűzön-vízen át, amikor szembesül annak minden nehézségével. Anyává szeretne válni, és azzá is válik: mert az anyaság lényege a szeretet, a feltétel nélküli, semmit sem váró és mindent odaadó. Ezzel összefüggésben a szabadságvágy is megjelenik, egyrészt a döntés szabadsága: akkor is anya lesz, ha mások nem ezt a sorsot szánják neki. Másrészt, ehhez meg kell szöknie a tanyáról, és meg kell tapasztalnia ennek a helyzetnek minden előnyét, de hátrányait is. Mert innentől kezdve egyedül kell boldogulnia, ebben egyébként nagyon ügyesnek bizonyul. Azonban ott van még a határtalan magányosság érzése, amely a tyúkólban is jelen volt, de azért ott éltek mellette más állatok, az ember pedig gondoskodott róla. 
   Amikor rálel a kikeltendő tojásra, ez a probléma megoldódni látszik, sőt egy érdekes barátság is kialakulóban egy vadkacsával.  Bár a vadkacsát elveszíti, a fióka kikel, és végre célja van létezésének. Ám a magány, mint egy mindig visszatérő (vagy mindvégig jelenlévő, csak időnként a napfényben bujkáló) esőfelhő végigkíséri az életét. A baromfiudvarban is magányos volt, de most, ebben a szeretetre épülő anya-fia kapcsolatban sem szabadulhat annak árnyékától. S ez már egzisztenciális mélységet ad a nem is olyan egyszerű tyúkocska, Rügy életének.
   Gyönyörű, költői stílusban megfogalmazott gondolatok, képiség Szabó T. Annától megszokott igényes fordításban. Mindezt Földi Andrea illusztrációi egészítik ki, amelyek szépen belesimulnak a történetbe. Azok számára, akik kezükbe veszik a könyvet, az is kiderül, hogy Rügynek nem egy, hanem két álma volt: a repülés érzését, a korlátok nélküli szabadságot megtapasztalni, s hogy ezt végső soron eléri-e vagy sem, annak eldöntése az olvasóra vár.

"Rügy. Ez a legjobb név a világon. A rügy levéllé bomlik, belekapaszkodik a napba és a szélbe, aztán lehull, szétkorhad, avarrá lesz, amiből aztán megint illatos virágok szökkennek elő. Rügy szeretett volna célt találni az életének, úgy, mint az akácfa rügyei. Ezért nevezte el magát róluk."

Rítusok között

  Volt egyszer egy folyó, amely két domb között kanyargott: elválasztotta,  ám egyben össze is kötötte őket. Úgy is fogalmazhatunk, hogy két alvó oroszlán őrizte a völgyet, és a völgyben kanyargó folyót. Ezen a vidéken a gikujuk éltek szinte háborítatlanul, mígnem  idegenek érkeztek a területre, és befolyásuk egyre csak nőtt-növekedett.   Ngugi wa Thiong'o Közöttünk a folyó  című regénye nem egy bájos afrikai mese, komoly témát boncolgat: hogy kinek-kinek mit üzen, az csak az olvasón múlik.

 

  Gikujukról szóló regény, gikuju író tollából biztosan hitelesen mutatja be az ott élő emberek világát. Nem csak a hétköznapokat, a mindennapos tevékenységeket, hanem a világfelfogásukat, az életüket vezérlő hitet, és az ezekre alapozott rítusokat. De persze sokkal többről van itt szó, kontinenseken átívelő, általános emberi problémákkal szembesít minket, akár a közösséggel szembeni attitűd, akár individuális kérdések kerülnek fókuszpontba. Élhetünk bárhol, bármilyen körülmények között, ezek mindenhol azonosak, csak annyi a különbség, hogy milyen körítéssel kapjuk: ha ezeket szép lassan lehántjuk, akkor eljuthatunk a lényeghez, amely gyakorlatilag ugyanaz egy New York-i üzletember vagy egy afrikai kunyhóban éldegélő gikuju asszony esetében. Milyen elveket követek, követek-e bárkit vagy bármit? A közösség szavára hallgatok? A szívemre? Az eszemre? Hajlandó vagyok-e kompromisszumokra? Függetleníthetem magam a környezettől, amelyben megszülettem  és élhetem háborítatlanul az életem?

    A politikai csatározás, az ősi hagyományok és az új hittel  szervesen összefonódó új  kultúra közötti harc szintén ismerős már évezredek óta. Engem inkább az individuális fejlődés és gyötrődés érdekelt a regényben, a közösség és az egyén szerepe, a rítusok jelentősége és jelentéktelensége: meddig hasznosak, meddig képviselnek összetartó erőt, és mikortól válnak jelentőségüket veszített, kiüresedett gátló tényezőkké, amelyek minden fejlődési lehetőséget elfojtanak.

   Azon is elgondolkodtam, hogy milyen apró-cseprő dolgoknak tulajdonítunk nagy fontosságot: ezekre visszagondolva évek távlatából, vagy földrésznyi távolságból megfigyelve láthatjuk kicsinyességüket, mégis, milyen nagy horderejűek tudnak lenni, hiszen belőlük áll az élet. És ez az ambivalencia okozza a tragédiákat:  ezt a kettősséget nem tudjuk feloldani, pedig ez lenne a kulcsa mindennek, talán ezért  is olyan nehéz.

 

"A folyó neve Honia volt, a szó azt jelenti, gyógyulás vagy újjáéledés. A Honia soha nem száradt ki, mintha erős élni akarás segítette volna, hogy ellenálljon az aszálynak és az időjárás változásainak. Mindig ugyanúgy folytatta az útját, soha nem sietett, soha meg nem torpant. Az emberek látták ezt, és örültek neki.

A Honia volt Kameno és Makuyu lelke. Összekötötte őket. Az életnek ez az áramlása fogott egybe mindent, az embereket, a szarvasmarhákat, a vadállatokat és a fákat. "

 

  Az a bizonyos körítés azonban megadhatja történetünk savát-borsát. Jelen esetben az afrikai kultúra az európaitól annyira  eltérő volta, a gondolkodás- és látásmódunk különbözősége, amely a nyelvben is megnyilvánul. Nyelvészek szerint a nyelv maga is befolyásolja a világról alkotott képünket, hogy milyen módon tapasztalunk meg dolgokat, és  ezeket a tapasztalatokat hogyan rendszerezzük. A hatás kölcsönös, oda-vissza működik, hiszen ezek a tapasztalatok árnyalják a nyelvet. Ezért is fontos, hogy  az afrikai írók saját anyanyelvükön alkossanak, hogy egyre több színt  ismejünk meg a világirodalom palettáján. Bár a  fordítás során egy kis része elvész, azért még így is több marad meg az eredeti nyelv esszenciájából, mintha angolul alkották volna meg. 

  Visszatérve  a  különbözőségekre, például a körülmetélést európai szemmel egy barbár, értelmetlen és életveszélyes szokásnak látom. Nem igazán értettem, hogy miért olyan fontos  számos gikuju nő szemében. Végül arra jutottam, hogy nem a rítusnak van nagy jelentősége számukra, hanem annak, amit képvisel. A nővé válás, a közösséghez tartozás aktusa, és nem utolsósorban a közösségbe való befogadás feltétele. Bár a szokást továbbra  sem tudom elfogadni, de arra választ kaptam, miért vállalja annyi lány önként ezt a beavatási szertartást. Ahogyan a regényben az egyik tragikus sorsú szereplő is megfogalmazza: ezt nem lehet megindokolni, megmagyarázni, ezt át kell érezni.

  Erre az élményre ugyan nem vágyom, mégis belátom, hogy az emberekre hatással van a kulturális környezet, amelyben szocializálódnak, s amelyhez ezer és ezer, ősi időkre visszanyúló szállal kötődnek. Megpróbálhatjuk beleképzelni magunkat a helyzetükbe, de átérezni sohasem fogjuk olyan mélységben, mintha ott születtünk volna. Ma pedig aktuálisabb ez a probléma, mint valaha: még fontosabb az empátia, az együttérzés képessége olyan emberekkel szemben is, akik annyira különbözőek, és mégis éppen olyanok, mint mi vagyunk. Csak le kell hántani a körítést, a lényeg ugyanaz...

 

 

 

Érdekességek:

• A gikujuk Kenya legnagyobb lélekszámú etnikai csoportja.
• Ősi  vallásuk  egyistenhitre  épül.
• Bár Ngugi wa Thiong'o anyanyelvén is alkot, ezt a regényt angolul írta meg.
• Első gikuju nyelvű írását börtönben, politikai fogolyként vetette papírra.
• Néhány eredeti közmondást is megismerhetünk a könyvből, pl.:

     Az otthon olaja nem arra való, hogy idegenek bőrébe dörzsöljék. (Kagutui ka Mucii gathikawago Ageni.)

 



Kék öböl

  Gyönyörű helyszín, érdekes karakterek, humor, gondolatok, egyéni stílus: mindez egy Nobel-díjas író tollából. De a díj valójában nem is fontos, Steinbeck anélkül is nagy író lett volna. (Sok máshoz hasonlóan, akik nem kaphatták meg.)  Művei felett egyáltalán nem járt el az idő, szórakoztatni is képesek, anélkül, hogy össze-vissza fecsegnének a semmiről.

 

  Monterey-ben (Kalifornia)  járunk, egészen pontosan a Konzervgyár utcában,  ahol az óceán közelsége biztosít megélhetést az emberek többségének. De közel sem mindenkinek: mert ebben az utcában különös alakok leltek otthonra, Doki, aki az Élet Laboratóriumában dolgozik, prostituáltak, akik, ha arra van szükség, ápolónőként teljesítenek szolgálatot beteg gyermekek mellett, és egy kisebb csavargókolónia,  melynek tagjai  elvből nem hagyják magukat beszippantani a munkás hétköznapok kilátástalan mókuskereke által.

  Szép kis gyülekezet, gondolhatnánk, azonban ez az utca mintha a valódi emberi értékeket is konzerválná, nem csupán az óceánból kifogott halakat. Nem tökéletesek a lakói, időnként veszekednek, akár tettlegességre is sor kerülhet, de összefognak a bajban, számíthatnak egymásra.
  A legfontosabb az élet szeretete, mely sugárzik a lapokról. A csavargók sem kerülik a munkát, ha pénzre van szükégük, elszegődnek dolgozni, a munkahelyet azonban  pontosan annak látják, ami: eszköznek, ahogyan a pénz is az, se több, se kevesebb, de semmiképpen sem életcél. Mert az élet valahol máshol kezdődik: a tartalommal megtöltött pillanatokban. Hogy ez  kinek mit jelent, az persze más kérdés. A Kék öböl hobóinak szabadságot,  barátokkal együtt töltött időt,  tréfákat és persze  tivornyákat is.

  Megható, ahogyan berendezkednek a rendelkezésükre bocsátott raktárhelyiségben az innen-onnan megszerzett, szedett-vedett bútorokkal: milyen kevés is elég ahhoz, hogy elégedettek legyenek.  Ám ez egyáltalán nem jelent igénytelenséget, törekednek arra, hogy széppé tegyék környezetüket, virágot ültetnek, gondosan ügyelnek lakásuk díszére, a sparheltra, és befogadnak egy kutyust is, aki a szemük fényévé válik. Az anyagi javak felhalmozásának mintegy ellenreklámját jelentik. Arra késztetnek, hogy elgondolkozz, mi az, ami számít, ami valóban számít. (Egy újabb autó, egy kacsalábon forgó palota? Tényleg ezek tesznek boldoggá?)

   A szatócsbolt vezetője ezért a maga felhalmozó, kereskedői szemléletével az ellenpontjuk, konfliktusba is keverednek egymással, főként, mert előbbiek nem mindig tisztességes úton próbálnak hozzájutni ahhoz, amit szeretnének. Bár legtöbbször rafináltak, csak végső esetben fordulnak illegális módszerekhez. De egyik karakter sem fekete-fehér, s végső soron mindegyik  szerethető  a  maga esendő módján.

  Az utca  fókuszpontja Doki, akihez bizalommal fordulnak szabadságszerető főszereplőink, ha baj van, és akit az őrületbe kergetnek időnként, de persze csupa jó szándékból, csakhogy sajnos nem minden sül el úgy, ahogyan megtervezték. Például  a  nagy békafogó hadművelet, vagy  Doki  születésnapi bulija, amiből több kára származik szegény ünnepeltnek, mint haszna, ő azonban nem képes haragot tartani, legalábbis hosszú távon. Hiába, ő az élet doktora, időtlen idők óta tanulmányozza, jól ismeri a  különböző teremtményeket - nem kizárólag a tengerben élőket - és olyannak fogadja el őket, amilyenek. 

  Egyetlen dolog az, amivel képtelen szembesülni: a regény talán leglíraibb jelenetében tengeri csillag gyűjtése közben megtalálja egy lánynak a víz alatt még szebbnek tűnő,  lebegő, szinte élőnek látszó holttestét.

Lucy Schwartz Porcelain című dalának szövege nem annyira,
de hangulata és ez a kép nagyon illik a Kék öbölhöz

 

  A történetet mintegy mitikus szintre emeli az öreg kínai legendás alakja, aki alkonyatkor kerül elő halászeszközeivel, hogy hajnalban eltűnjék háza rejtekében, s  a következő alkonyatig ne is bukkanjon fel.

   Doki életéből azonban hiányzik valami, amely nélkül  egyetlen pocok sem lehet boldog, hát még egy ember: nem, nem  a női társaságról van szó, abból jut neki elég (ahogyan erről az elhúzott függöny láttán barátai minden alkalommal tudomást is szereznek), hanem a szerelemről. De ez már egy másik történet, egy másik regény: a Szerelem Csütörtökre  nagyon kíváncsi vagyok.

 

Italo Calvino: Az egymást keresztező sorsok kastélya

  Calvino posztmodern játékában először  egy valódi kastélyba invitál minket, hogy azután jól eltévedjünk a szavak sűrűjében. Pontosabban nem is szavakról van szó, hisz minden mesélőnk néma, csupán kártyalapokból tárhatja elénk történetét, amit pedig ebből kihámozunk, az a mi történetünk lesz, vagy legalábbis a mi olvasatunk.



  Aki esetleg nem tudta kibogozni: az előbbi kártyalapokkal azt akartam kifejezni, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy  kerek erdő, annak közepében állt egy pompás kastély,  s ebben a kastélyban igencsak vegyes társaság gyűlt össze.  Az étkezés befejeztével a házigazdák biztatására szép sorjában mindenki elmesélte, miféle hányattatásokon esett át. Mivel mint ragályos betegség lett úrrá rajtuk a némaság, előkerült egy pakli igen mesterien kivitelezett tarot-kártya, melynek lapjait ki-ki saját történetének megfelelően rendezett el. Míg végül a lapok teljesen beterítették az asztalt, s bármely irányból is indultál el, mindenhogyan valamelyik mese szálaihoz jutottál, melyek keresztül-kasul behálózták a kártyából szőtt rengeteget.

   És ebben a történeterdőben az emberiség összes valaha lejegyzett irodalmi alkotásának alapsémája megtalálható. Ezekre építkezünk, sajátos összefüggésekbe állíthatjuk őket, kiemelhetünk, elhagyhatunk részeket, stílusunkkal gazdagíthatjuk, de a lényeg mindig ugyanaz marad. Igen, mi is részei vagyunk ennek a folyamatnak: az író munkája csak az olvasói által kelhet életre, és pontosan annyiféle életre, amennyi olvasója van. Ez bizony  aktív folyamat, a néma lapokat mi töltjük fel értelemmel, mi alkotjuk meg a saját olvasatunkat.

  Calvino írása pedig éppen az alkotás folyamatáról szól, mégpedig mindkét oldalról: a szöveg keletkezésének és értelmezésének problémái kerülnek középpontba. Mindezt  archetipikus szereplőkkel megjelenítve, akik egyszerre írói, szereplői történetüknek, és értelmezői társaikénak. Az archetípusokkal pedig eljutottunk a tudatalatti rengetegéig, a kollektív tudattalanhoz, ezzel egyetemessé tágítva az értelmezhetőséget. Minden történet emberi életekről mesél, és minden élet egy történet, mely egyetemességében is egyedi.

  A szereplők némasága is ebből következik, tudatalattink képekkel kommunikál, másrészt pedig  ki más tudhatná jobban egy írónál, hogy egy életet/történetet szavakba zárni, lényegét fogságba ejteni lehetetlen feladat.

  Annak ellenére, hogy minden ízében új, és eredeti írást nem alkothat senki sem, melyet, ha lecsupaszítunk ne jutnánk el egy olyan alapsémáig amit egyszer (vagy többször) valaki(k) már megírt(ak), az újabb és újabb olvasatok végtelen körforgása soha nem áll meg.

  A regény a Dekameron, a Canterbury mesék szerkezetét követi, ráadásul ún. protohipertexttel állunk szemben (ahogyan a lapokat, úgy az egyes meséket is tetszőleges sorrendben olvashatjuk), de aki azt hiszi hogy a kastélyban véget érnek a megpróbáltatások, az csalatkozni fog, a második részben az erdőben tévelygők egy fogadóhoz érnek, és ...
  A könyvet a híres, XV. századi bergamói tarot lapjai illusztrálják (eredetileg a kártyáról megjelentetett albumhoz  készült kísérőszövegnek), bár Bonifacio Bembo miniatúráit  színesben csodálhatjuk meg igazán teljes pompájukban.