Rítusok között

  Volt egyszer egy folyó, amely két domb között kanyargott: elválasztotta,  ám egyben össze is kötötte őket. Úgy is fogalmazhatunk, hogy két alvó oroszlán őrizte a völgyet, és a völgyben kanyargó folyót. Ezen a vidéken a gikujuk éltek szinte háborítatlanul, mígnem  idegenek érkeztek a területre, és befolyásuk egyre csak nőtt-növekedett.   Ngugi wa Thiong'o Közöttünk a folyó  című regénye nem egy bájos afrikai mese, komoly témát boncolgat: hogy kinek-kinek mit üzen, az csak az olvasón múlik.

 

  Gikujukról szóló regény, gikuju író tollából biztosan hitelesen mutatja be az ott élő emberek világát. Nem csak a hétköznapokat, a mindennapos tevékenységeket, hanem a világfelfogásukat, az életüket vezérlő hitet, és az ezekre alapozott rítusokat. De persze sokkal többről van itt szó, kontinenseken átívelő, általános emberi problémákkal szembesít minket, akár a közösséggel szembeni attitűd, akár individuális kérdések kerülnek fókuszpontba. Élhetünk bárhol, bármilyen körülmények között, ezek mindenhol azonosak, csak annyi a különbség, hogy milyen körítéssel kapjuk: ha ezeket szép lassan lehántjuk, akkor eljuthatunk a lényeghez, amely gyakorlatilag ugyanaz egy New York-i üzletember vagy egy afrikai kunyhóban éldegélő gikuju asszony esetében. Milyen elveket követek, követek-e bárkit vagy bármit? A közösség szavára hallgatok? A szívemre? Az eszemre? Hajlandó vagyok-e kompromisszumokra? Függetleníthetem magam a környezettől, amelyben megszülettem  és élhetem háborítatlanul az életem?

    A politikai csatározás, az ősi hagyományok és az új hittel  szervesen összefonódó új  kultúra közötti harc szintén ismerős már évezredek óta. Engem inkább az individuális fejlődés és gyötrődés érdekelt a regényben, a közösség és az egyén szerepe, a rítusok jelentősége és jelentéktelensége: meddig hasznosak, meddig képviselnek összetartó erőt, és mikortól válnak jelentőségüket veszített, kiüresedett gátló tényezőkké, amelyek minden fejlődési lehetőséget elfojtanak.

   Azon is elgondolkodtam, hogy milyen apró-cseprő dolgoknak tulajdonítunk nagy fontosságot: ezekre visszagondolva évek távlatából, vagy földrésznyi távolságból megfigyelve láthatjuk kicsinyességüket, mégis, milyen nagy horderejűek tudnak lenni, hiszen belőlük áll az élet. És ez az ambivalencia okozza a tragédiákat:  ezt a kettősséget nem tudjuk feloldani, pedig ez lenne a kulcsa mindennek, talán ezért  is olyan nehéz.

 

"A folyó neve Honia volt, a szó azt jelenti, gyógyulás vagy újjáéledés. A Honia soha nem száradt ki, mintha erős élni akarás segítette volna, hogy ellenálljon az aszálynak és az időjárás változásainak. Mindig ugyanúgy folytatta az útját, soha nem sietett, soha meg nem torpant. Az emberek látták ezt, és örültek neki.

A Honia volt Kameno és Makuyu lelke. Összekötötte őket. Az életnek ez az áramlása fogott egybe mindent, az embereket, a szarvasmarhákat, a vadállatokat és a fákat. "

 

  Az a bizonyos körítés azonban megadhatja történetünk savát-borsát. Jelen esetben az afrikai kultúra az európaitól annyira  eltérő volta, a gondolkodás- és látásmódunk különbözősége, amely a nyelvben is megnyilvánul. Nyelvészek szerint a nyelv maga is befolyásolja a világról alkotott képünket, hogy milyen módon tapasztalunk meg dolgokat, és  ezeket a tapasztalatokat hogyan rendszerezzük. A hatás kölcsönös, oda-vissza működik, hiszen ezek a tapasztalatok árnyalják a nyelvet. Ezért is fontos, hogy  az afrikai írók saját anyanyelvükön alkossanak, hogy egyre több színt  ismejünk meg a világirodalom palettáján. Bár a  fordítás során egy kis része elvész, azért még így is több marad meg az eredeti nyelv esszenciájából, mintha angolul alkották volna meg. 

  Visszatérve  a  különbözőségekre, például a körülmetélést európai szemmel egy barbár, értelmetlen és életveszélyes szokásnak látom. Nem igazán értettem, hogy miért olyan fontos  számos gikuju nő szemében. Végül arra jutottam, hogy nem a rítusnak van nagy jelentősége számukra, hanem annak, amit képvisel. A nővé válás, a közösséghez tartozás aktusa, és nem utolsósorban a közösségbe való befogadás feltétele. Bár a szokást továbbra  sem tudom elfogadni, de arra választ kaptam, miért vállalja annyi lány önként ezt a beavatási szertartást. Ahogyan a regényben az egyik tragikus sorsú szereplő is megfogalmazza: ezt nem lehet megindokolni, megmagyarázni, ezt át kell érezni.

  Erre az élményre ugyan nem vágyom, mégis belátom, hogy az emberekre hatással van a kulturális környezet, amelyben szocializálódnak, s amelyhez ezer és ezer, ősi időkre visszanyúló szállal kötődnek. Megpróbálhatjuk beleképzelni magunkat a helyzetükbe, de átérezni sohasem fogjuk olyan mélységben, mintha ott születtünk volna. Ma pedig aktuálisabb ez a probléma, mint valaha: még fontosabb az empátia, az együttérzés képessége olyan emberekkel szemben is, akik annyira különbözőek, és mégis éppen olyanok, mint mi vagyunk. Csak le kell hántani a körítést, a lényeg ugyanaz...

 

 

 

Érdekességek:

• A gikujuk Kenya legnagyobb lélekszámú etnikai csoportja.
• Ősi  vallásuk  egyistenhitre  épül.
• Bár Ngugi wa Thiong'o anyanyelvén is alkot, ezt a regényt angolul írta meg.
• Első gikuju nyelvű írását börtönben, politikai fogolyként vetette papírra.
• Néhány eredeti közmondást is megismerhetünk a könyvből, pl.:

     Az otthon olaja nem arra való, hogy idegenek bőrébe dörzsöljék. (Kagutui ka Mucii gathikawago Ageni.)