Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

 

Az író láthatóan utánajárt a témának,  mégis, a legérdekesebb részekben sikerül túllépnie   a  kutatási  anyagon,  azokat továbbgondolva bele tudja élni  magát egy-egy szituációba, amelyek  természetesen teljesen más megvilágításba kerülnek  egy szociopata kamaszfiú által szemlélve, és egy sor új kérdést vetnek fel az olvasóban.

 

  Pontosan emiatt csalódás a természetfeletti szál belekeverése:  akit érdekel a profilozók munkája, egy-egy érdekesebb bűnűgy felderítése, az elkövető motivációjának feltárása, az komolytalannak és súlytalannak érezheti a történetet emiatt. A kezdeti elkedvetlenedésen azután túllendültem, azt gondolván, hogy a regény önmaga paródiájává válik, és talán ebből még ki lehet hozni valamit. Rémisztőnek ugyanis még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, ezért a thriller besorolást igencsak túlzónak találom. Fantasynak sem nevezném, hiszen a démoni világ kidolgozatlan, hatalmas lyuk tátong a motivációk, miértek és hogyanok helyén. Később pedig a humor is elmarad, sőt, az ifjúsági címkét is levenném róla, és nem a horrorisztikus jelenetek miatt, mert azok nemigen akadnak, még a vérben tocsogás is inkább nevetségességbe fullad.

 

Bár minden nézőpont kérdése, számomra az teszi valóban ijesztővé a regényt, hogy a tizenéves olvasó egy olyan főhőssel azonosul, aki idős embereket bántalmaz, az édesanyjára pedig késsel támad. Mert odáig még rendben van, hogy egy szociopata fiú tipródásait, képzelgéseit olvashatjuk (az ifjúsági besorolás bennem már itt megkérdőjeleződik), de egy adott ponton ez már véres valósággá válik.

  Tisztában vagyok azzal, hogy címke ide vagy oda, ennél sokkal durvább történeteket is kézbe vesznek a gyerekek, és feltehetően attól még senki nem válik sorozatgyilkossá, hogy elolvas egy könyvet róluk. Ugyanakkor, a főhős életkora könnyebbé teszi számukra az érzelmi azonosulást, és melyikünk fejében ne fordultak volna  meg időnként agresszív gondolatok? A kérdés csak az, hogy utat engedünk-e nekik, ha igen, akkor milyen formában. A kamaszok pedig befolyásolhatóak, ha egy viselkedésformát érdekesnek, izgalmasnak találnak, akkor azt szívesen követik, pláne, ha már korábban volt hasonló késztetésük, és azok teret kapnak. (Mi baj lehet, hisz a főszereplő is megúszta, nem?) De semmiképpen sem akarok erkölcscsőszt játszani, a besorolás mindenhatóságában sem hiszek, ahogy az előbb említettem, nem gondolom, hogy ez ilyen egyszerűen működik, csupán a bennem felmerülő kérdőjeleket írtam le.

  Ha már erkölcsi kérdések vizeire eveztem, akkor

nem mehetek el szó nélkül a Dexter-paradoxon mellett. Bár a sorozatot nem nézem, az alapötletetet ismerem, és hiteltelennek tartom.  Miért lenne jobb egy olyan sorozatgyilkos a többinél, aki hozzá hasonlót szemel ki áldozatául?  A válasz ilyenkor mindig az, hogy ezáltal számtalan embert  megment. Mégsem  látom a különbséget, hiszen élevezettel, gyűlölettől fröcsögve  oltja ki mások (legyenek bármilyenek) életét. 
  Ebből az  aspektusból a regény szerintem felülmúlja az előbb említett filmsorozatot: akármilyen furcsán hangzik, a bűnügy lezárása  egészen emberi (a szó pozitív értelmében). Az elkövető motivációjában nagy adag irónia rejlik, és John  az egész helyzetet, beleértve önmagát is, képes kívülről szemlélni és értelmezni. Tulajdonképpen a főszereplő meglátásai a legérdekesebb komponenesi a történetnek, kis túlzással az viszi el  a hátán az egészet.
  Az ügy megoldódik, de John élete egyre komplikáltabb lesz, mindennappjaiba pedig belepillanthatunk két további kötetben is: természetesen trilógiánál nem adhatja alább az író...  Sőt, mozifilm is készült az első részből.

Kék öböl

  Gyönyörű helyszín, érdekes karakterek, humor, gondolatok, egyéni stílus: mindez egy Nobel-díjas író tollából. De a díj valójában nem is fontos, Steinbeck anélkül is nagy író lett volna. (Sok máshoz hasonlóan, akik nem kaphatták meg.)  Művei felett egyáltalán nem járt el az idő, szórakoztatni is képesek, anélkül, hogy össze-vissza fecsegnének a semmiről.

 

  Monterey-ben (Kalifornia)  járunk, egészen pontosan a Konzervgyár utcában,  ahol az óceán közelsége biztosít megélhetést az emberek többségének. De közel sem mindenkinek: mert ebben az utcában különös alakok leltek otthonra, Doki, aki az Élet Laboratóriumában dolgozik, prostituáltak, akik, ha arra van szükség, ápolónőként teljesítenek szolgálatot beteg gyermekek mellett, és egy kisebb csavargókolónia,  melynek tagjai  elvből nem hagyják magukat beszippantani a munkás hétköznapok kilátástalan mókuskereke által.

  Szép kis gyülekezet, gondolhatnánk, azonban ez az utca mintha a valódi emberi értékeket is konzerválná, nem csupán az óceánból kifogott halakat. Nem tökéletesek a lakói, időnként veszekednek, akár tettlegességre is sor kerülhet, de összefognak a bajban, számíthatnak egymásra.
  A legfontosabb az élet szeretete, mely sugárzik a lapokról. A csavargók sem kerülik a munkát, ha pénzre van szükégük, elszegődnek dolgozni, a munkahelyet azonban  pontosan annak látják, ami: eszköznek, ahogyan a pénz is az, se több, se kevesebb, de semmiképpen sem életcél. Mert az élet valahol máshol kezdődik: a tartalommal megtöltött pillanatokban. Hogy ez  kinek mit jelent, az persze más kérdés. A Kék öböl hobóinak szabadságot,  barátokkal együtt töltött időt,  tréfákat és persze  tivornyákat is.

  Megható, ahogyan berendezkednek a rendelkezésükre bocsátott raktárhelyiségben az innen-onnan megszerzett, szedett-vedett bútorokkal: milyen kevés is elég ahhoz, hogy elégedettek legyenek.  Ám ez egyáltalán nem jelent igénytelenséget, törekednek arra, hogy széppé tegyék környezetüket, virágot ültetnek, gondosan ügyelnek lakásuk díszére, a sparheltra, és befogadnak egy kutyust is, aki a szemük fényévé válik. Az anyagi javak felhalmozásának mintegy ellenreklámját jelentik. Arra késztetnek, hogy elgondolkozz, mi az, ami számít, ami valóban számít. (Egy újabb autó, egy kacsalábon forgó palota? Tényleg ezek tesznek boldoggá?)

   A szatócsbolt vezetője ezért a maga felhalmozó, kereskedői szemléletével az ellenpontjuk, konfliktusba is keverednek egymással, főként, mert előbbiek nem mindig tisztességes úton próbálnak hozzájutni ahhoz, amit szeretnének. Bár legtöbbször rafináltak, csak végső esetben fordulnak illegális módszerekhez. De egyik karakter sem fekete-fehér, s végső soron mindegyik  szerethető  a  maga esendő módján.

  Az utca  fókuszpontja Doki, akihez bizalommal fordulnak szabadságszerető főszereplőink, ha baj van, és akit az őrületbe kergetnek időnként, de persze csupa jó szándékból, csakhogy sajnos nem minden sül el úgy, ahogyan megtervezték. Például  a  nagy békafogó hadművelet, vagy  Doki  születésnapi bulija, amiből több kára származik szegény ünnepeltnek, mint haszna, ő azonban nem képes haragot tartani, legalábbis hosszú távon. Hiába, ő az élet doktora, időtlen idők óta tanulmányozza, jól ismeri a  különböző teremtményeket - nem kizárólag a tengerben élőket - és olyannak fogadja el őket, amilyenek. 

  Egyetlen dolog az, amivel képtelen szembesülni: a regény talán leglíraibb jelenetében tengeri csillag gyűjtése közben megtalálja egy lánynak a víz alatt még szebbnek tűnő,  lebegő, szinte élőnek látszó holttestét.

Lucy Schwartz Porcelain című dalának szövege nem annyira,
de hangulata és ez a kép nagyon illik a Kék öbölhöz

 

  A történetet mintegy mitikus szintre emeli az öreg kínai legendás alakja, aki alkonyatkor kerül elő halászeszközeivel, hogy hajnalban eltűnjék háza rejtekében, s  a következő alkonyatig ne is bukkanjon fel.

   Doki életéből azonban hiányzik valami, amely nélkül  egyetlen pocok sem lehet boldog, hát még egy ember: nem, nem  a női társaságról van szó, abból jut neki elég (ahogyan erről az elhúzott függöny láttán barátai minden alkalommal tudomást is szereznek), hanem a szerelemről. De ez már egy másik történet, egy másik regény: a Szerelem Csütörtökre  nagyon kíváncsi vagyok.