Az utolsó boszorkány történetei

  Fábián Jankától még nem olvastam egyetlen regényt sem, ez a történet azonban kíváncsivá tett: a XVIII. századi Budán, Bécsben és Esztergomban kalandozhatunk, méghozzá egy valódi boszorkány társaságában. Mindez elég izgalmasan hangzott ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet.




Vár (Buda)

  A hangulatteremtés, a történelmi kor megidézése igazán jól sikerült, látszik, hogy az írónő elmerült ebben  a  világban és a tanulmányainkból ismert  Habsburg-dinasztia  egy-két tagjának  emberibb arcát is megmutatta. Az más kérdés, hogy Mária Terézia renoméja ezzel nem sokat nyert, hiszen valódi hisztérikaként jelenik meg, akaratos és szeszélyes nőként, aki azonban aláveti magát férjének.


Buda (Várnegyed)

  A  kor  nyelvi eszközökkel való megidézése már nem volt ennyire sikeres, ám az is tény, hogy a XVIII. századi magyar nyelv használata nem eredményezne túlságosan olvasóbarát szöveget. Az akkori  szófordulatok alkalmazása, a kifejezésmód, mondatalkotás nagyon idegenül hatna, arról nem is beszélve, hogy szavaink egy része elavult már, más részük nem is létezett abban a korszakban. (Például a kórház nyelvújításkori összetétel, az ispotály talán jobb választás lett volna, de minden szót nem vizsgálhat nagyító alatt egy író sem, ezt belátom.) 

  A stílus egyébiránt gördülékeny, a történet egyszerű, a regény olvastatja magát, egy alapos szerkesztői munka  azért ráfért volna. Ami talán a legzavaróbb hiba, az a rengeteg ismétlés: szóismétlés a mondatokban, cselekményösszefoglaló a fejezetek elején. S bár eredetileg részletekben került az olvasók elé,   erre léteznek  finomabb megoldások. (Előre- és hátrautalások segítségével újabb információ csempészhető a mondatokba, a felidézett tartalmat mintegy kiindulópontként alkalmazva.)

  A másik nagy hiba a felkészületlenség a választott témában. A szerzőnek  ugyan nem kell járatosnak lennie a gyógyfüvek használatában, főszereplőjének, Sárosi Felíciának, a  gyógyfüves asszonynak azonban igen, s így végső soron az írónőnek is. Ennek ellenére Felícia csupán néhányat alkalmaz közülük, azok is a legismertebbekből kerülnek ki. Ráadásul, amikor elhívják Mária Terézia beteg gyermekeihez a kórházból, ahol  hadi sérülteket gyógyít, rögtönöznie kell, mert  kiderül, hogy nincsenek  kosarában  gyomor- és bélpanaszok enyhítésére alkalmas növények. (A vérhas a fronton leggyakrabban pusztító járványok egyike.) Ilyen hibát Sárosi Felícia, a füves boszorkány sohasem vétett volna, ezzel hiteltelenné vált a karakter.




Demel kávéház (Bécs)

  De logikai bakikból is akad bőven, a fülszövegtől kezdve, melyből megtudhatjuk, hogy főszereplőnk milyen kalandokba keveredik Budán: például férjével kávéházat nyit Bécsben :). Ahol természetesen németül beszélnek, de az írónő bele-belecsempészett nekünk egy-két német szót vagy mondatot a magyar szövegbe, annak ellenére, hogy a párbeszéd valószínűleg végig németül folyik ezekben a jelenetekben  (gondolom a miheztartás végett).





Esztergom (Széchenyi tér)

  Ám a szerző  nemcsak a gyógynövények világában mozog idegenül, sajnos a folklór terén is bosszantó tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot. Mert míg a latin kifejezésekkel tarkított esztergomi boszorkányper leírásánál még az ismertebb szavakat is akkurátusan magyarázattal látja el lábjegyzetben, addig a fiatal Felícia tudatlanságát megjegyzés nélkül hagyja: a lány ugyanis nem érti, hogy Borcsa, a Gellért-hegy boszorkánya miért idézi meg egyszerre a hold pogány istennőjét, és kéri egyúttal Boldogasszony segítségét.  Szerelmi varázslatért feltehetően nem Szűz Máriához fordult, a  Boldogasszony kifejezés a magyar néphitben  egy  pogány istennő  megnevezésére szolgált, még az ősi időkben, a kereszténység felvétele előtt. (Az ő alakja később elhalványult, lassan feledésbe merült, de egyes néprajzkutatók szerint nem kétséges, hogy valaha hitvilágunk fontos alakja volt.) 

 





Jean-Étienne Liotard:
A szép csokoládés lány

  Egy írónak sokkal mélyebb ismeretekkel kell rendelkeznie regényének témájában, vagy annak megírása előtt pótolnia szükséges a hiányosságokat. Ez sajnos elmaradt.  Érdekes lett  volna belepillantani  egy korabeli budai pékség vagy osztrák kávéház mindennapjaiba, de jószerével csupán annyit tudtam meg, mennyire megéri a háború alatt  kávéval nyerészkedni...



  Pedig olyan sok lehetőséget hagyott kiaknázatlanul, például Felícia alakjában, aki sok mindent átélt, megtapasztalt, többször is okos asszonyként említik, mégsem osztja meg az olvasókkal bölcsességét.

  Még akkor is, ha a mélyenszántó gondolatok nem jelentenek elvárást a szórakoztató irodalomban (ártani éppen nem ártanak), azért érdekelt volna, miként látja a világot  a főszereplő: nőként, gyógyítóként  a XVIII. században, magyar társtulajdonosként egy bécsi kávézóban osztrák férj oldalán, félig-meddig boszorkányként egy babonaságra igencsak érzékeny korszakban. 

 

 

Színes esőkről álmodom

  Ezt a költői címet (Kosztolányi után szabadon) Boldizsár Ildikó Boszorkányos mesék című alkotása érdemelte ki tőlem. :)  Kedvenc könyvekről mindig nehezebb írni: összeszedni a repdeső gondolatokat, visszafogni a szuperlatívuszokat, értelmes egésszé kovácsolni a benyomásokat. Ha annyit mondok, már háromszor volt szerencsém Amália, a szomorú boszorkány színes történeteihez, az én esetemben igen nagy szó, hiszen nem szeretek könyveket újraolvasni.

  Igen, Amália világából nehezen, fájó szívvel

távozik az ember, és vissza-vissza vágyik. Pedig ő egy szomorú boszorkány, sőt mi több, reménytelenül szerelmes. Nade kit ne vidítana fel az eső barátsága, aki valóságos esőszimfóniát és szivárványszínű cseppeket produkál a tiszteletünkre, vagy a kitüntető feladat, hogy a varázslatokat, átkokat, rontásokat jóra fordíthatjuk, végső esetben pedig még mindig ott van a pöttyösbögre-gyűjtemény!
  Amália az erdő bal sarkában éldegél, rendben tartja kunyhóját és aprócska kertjét, rendezgeti bögréit, s miután felhagyott a vándor hercegek elcsábításának hadműveletével, igyekszik jó boszorkányként viselkedni. Színes történeteket tud az erdő lakóinak életéről, erdő-mező hasznos, ám szinte feledésbe merült növényeiről, ismeri a Nap, a Hold és a csillagok titkait, feltárja előttünk a felhők mindennapjait, bebocsátást nyerünk általa a tenger mélységeibe és a madarak világának magaslataiba, de még az ember-árnyék kapcsolatról is fellebenti előttünk a fátylat.


Képek forrása:
szegedikatalin.blogspot.com

  Mesél és mesél, a színek meg csak úgy csordulnak és hömpölyögnek a szavaiból. Mert Boldizsár Ildikó remek mesélő, a népmesék erejével hatnak sorai, a lélektan mélységeiben gyógyítanak szívet-lelket. Leheletfinom szimbólumokból építkezik, ismerős elemekből mégis egyedi képsorokat vetít elénk. Meséi egyszerre archaikusak és újszerűek, könnyedén megszólítják az ifjabb és kevésbé ifjabb olvasókat egyaránt. Egytől-egyig fontos mondanivalóval rendelkeznek, a szerelem mibenlététől az identitás kérdésein át a depresszióig a témák változatos skáláját érintik, ám a didaktikusságnak még a látszatát is messzire kerülik, mert ahogyan a népmesék is, igazából egy mélyebb, képi síkon fejtik ki valódi hatásukat az olvasóra.  Csupán el kell merülni elbűvölően szép, kissé szomorkás hangulatú világukban. Azonban a humort sem kell nélkülöznünk, mindvégig jelen van, mégha időnként csak egy bágyadt félmosoly vagy önirónia formájában is, azért rendre előbújik. Amália ugyanis nemcsak szomorú, hanem bölcs is, képes önmagát kívülről szemlélni, és a végén talán meg is leli a jutalmát...  Nem akarok mindent elárulni,  mindazonáltal mégiscsak meséről van szó, a befejezéssel kapcsolatban vannak elvárásaink, de nem kell megijedni, ez sem lett habos-babos. 

   A kötetet Szegedi Katalin illusztrálta, és olyannyira ráérzett a  meséket belengő különleges atmoszférára, hogy el sem tudnám képzelni Amáliát másképp, mint az őáltala megálmodott változatban. Kép és szöveg szinte összeforrt, erős egységet alkot. Szegedi Katalinra jellemző változatos textúrák alkalmazása roppantmód illik a kissé sejtelmes, néha melankolikus történetekhez, amelyekből azonban mindvégig egyfajta sajátságos derű árad: nyugodt szemlélése a világnak, a benne zajló folyamatoknak és persze önmagunknak. A színes képek valóságos kis festmények, némelyiken szinte tapintható Amália vágyakozása. A repedező festék illúziója és a ceruzarajzok barnítása ódon bájt kölcsönöznek az egész könyvnek.

 

  Ízelítőül, mennyire színes Amália világa, akit titokban még az eső is szeret, néhány idézet a mesekönyvből:

"Ekkor az eső még különösebbet talált ki, olyasmit, amit ez idáig még soha. Nagyon szeretett volna Amáliával játszani, gondolt hát egyet, és színes cseppeket kezdett hullatni. Hol kék volt, hol zöld, hol halvány rózsaszín, majd átszíneződött barnára, lilára, még napsárgával is megpróbálkozott."

"Az éjszaka után eljött a reggel is. Fölkelni készült a Nap, megrezzent a levegő, ébredeztek a fák és a vizek. Az erdő lassan megtelt fénnyel, s a fény ébresztgetni kezdte a színeket is. De hiába jött szemét dörzsölgetve a piros, ásítozva a zöld, álomittasan a világoskék, az erdő közepét nem tudták beragyogni."

"Az erdő bal sarkában élt Amália, a szomorú boszorkány. Ő is szomorkodott olykor, de az ő szomorúsága nem volt fekete. Rosszkedvét sárgából szőtte, sírását pirosból, bánata zöldellt, keserűsége szürkére festette a házát. És valahányszor rosszkedve lett, Amáliával sárgállott az összes virág, ha sírt, még a macskák is pirossá váltak. Ha bánatos volt, zöld víz csobogott a patakban, és zöld Nap sütött az égen, zöld madarak kergetőztek a zöld felhők között. Csak a keserűség változtatott mindent szürkévé: egérszürke lett a föld, elefántszürke a nyár, sötétszürke az éjszaka."


　"Eső után az erdő is boldog. Zöldebbek a zöldek, kékebbek a kékek, sárgábbak a sárgák, és pirosabb a piros. Tisztábbak a növények, nyugodtabbak az állatok, mélyebbeket lélegzik, s gyönyörű feketébe öltözik a föld. Egy kicsit mintha a sziklák és a hegyek is nőttek volna, de lehet, hogy csak jobban kihúzzák magukat."

"– Nézzétek! Nézzétek! – ugrabugrált egy pöttyösbögre-pötty. – Piros pöttyös pöttyösbögre-pötty vagyok!
– Miért, ezt eddig nem tudtad? – kérdezte Amália.
– Tudtam, de elfelejtettem! – rikkantott a pötty, és ide-oda szaladgált a bögrék között."

"Csak Amália tudja, mit álmából felébredve megtudott, s amit rajta kívül nem is sejt senki más. Hogy ez volt a legszebb szerelem eddig a világon, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok."