Dunajcsik Mátyás: A Szemüveges Szirén

  Mi is eshetne jobban egy tikkasztóan meleg nyári napon, mint egy hűsítő tengeri kaland? Ezért választottam ezt az ígéretesnek tűnő ifjúsági regényt, de az élmény felemás lett. A szerzőnek van stílusa, rengeteg ötlete, mesélő kedve, A Szemüveges Szirén elolvasása után mégis hiányérzet maradt bennem a kihagyott lehetőségek miatt. Sajnálom, mert Dunajcsik Mátyásban lenne potenciál, de a jó végeredményhez azért más is szükséges, például egy felkészült szerkesztő, aki javítja a következetlenségeket és adott esetben visszaadja a kéziratot, mert az még nincs kész.

 

 

  Legjobban az írás kreativitása fogott meg: a főszereplő kislány, Atlanta a szeleket állatokról nevezi el, a tenger hullámzásához pedig egy-egy zeneművet társít, és ettől igen érzékletessé válik a helyszín bemutatása. Egy parányi sziget világítótornyában élni önmagában érdekesen hangzik, és ehhez jön még a különleges szivárványsirályok megmentésére irányuló expedíció, szellemhajóval és annak legénységével való találkozás teliholdas éjszakán, bálnák vonulásának megfigyelése. A probléma az, hogy ezek egy részét nem átéljük, csupán meghallgatjuk, mint egy mesét. Egy regényben azonban sokkal inkább valódi kalandokat várunk, amelybe beleélhetjük magunkat.

  A végére azért ezt is megkapjuk, csak éppen az érzelmi reakciók hiteltelenek. Egy tizenéves kislány, egyedül az óceánon, alkonyatkor a leszálló ködben találkozik egy kísértethajóval és annak utasaival: minden adott a rémisztő hangulathoz,  Atlanta viselkedése azonban igencsak hihetetlen, szinte alig ijed meg, és egyáltalán nem kételkedik abban amit lát. Így aztán az olvasó sem borzong különösebben.

  És ha egy gyerekről még feltételezzük is, hogy nem lepődik meg a legenda életre kelésén, melyik felnőtt ne kételkednék, ha nagy hirtelen beállítana a régóta halott nagypapája néhány szintén  kísértet cimborájával? Ha pedig meggyőződnek róla, hogy nem ostoba tréfáról van szó, akkor is a döbbenet, a félelem és egyéb érzelmek megjelenése erősen valószínűsíthető. De nem ebben a történetben, itt aki csak él, azonnal boldogan öleli keblére a szellemeket, és rögtön teával, süteménnyel kínálja őket. Amit azok örömmel fogadnak, szívesen fogyasztanak. :) Tudom hogy gyerekeknek szánták, de 10+  az ajánlott korosztály, ők pedig már igencsak kritikusak, és észrevesznek minden logikátlanságot.

  A stílus viszont magával ragadó, megkapó, éppen ezért nagy kár, hogy a történet kidolgozatlan maradt. Ráadásul rögtön az első bekezdésben elírást találunk, a legjobban mégis az álokoskodás bosszantott. Az egyik szereplő ugyanis azt fejtegeti, hogy az ember milyen kegyetlen tud lenni azokkal szemben, akiknek nem érti a nyelvét: véleménye szerint ez okozza az állatokkal szemben tanúsított érzéketlenséget. Ez viszont hatalmas ostobaság! Aki látott már szenvedő állatot, az tisztában van vele, hogy mennyire ki tudja fejezni az érzelmeit, fájdalmát (persze az örömét is). A nonverbális kommunikáció pedig sokkal hatékonyabban működik az emberek körében is, az érzelmek kifejezéséhez nem feltétlenül szükségesek szavak. Aki kegyetlenkedni akar, azt nem hatja meg a könyörgés, akár édes anyanyelvén, akár a szemekben, a mimikában megjelenő kín formájában érkezik hozzá az üzenet.

  Nagyon egyszerű világképet tükröz a gyerekek felé, de a világ, sajnos vagy szerencsére, nem így működik. Ehhez kapcsolódik a gyász feldolgozásának témája, amellyel nem tud mit kezdeni az író. A főszereplő kislány elvesztette az anyukáját, a történetben azonban ez csak felszínesen van jelen, semmilyen mélységet nem kapott. Akkor pedig mi szükség volt rá?  Ilyen formában egyáltalán nem segít a hasonló helyzetben lévő gyerekeknek, csupán 'díszletelemként' szolgál.

(És egy apróság a végére:

"Szerencsére a kis szigetnek ezen az oldalán szinte vízszintesen bukott alá a sziklafal a tengerbe, így egészen közel tudtunk menni hozzá."

Nem függőlegesen inkább? Nem vagyok gyakorlott tengerész, lehet, hogy tévedek, de nekem így logikusabb.)
 

  Így utólag végigolvasva kissé szőrszálhasogatónak tűnik a véleményem, mert valójában egy kellemes, délutáni szórakoztató olvasmánynak megfelel, de az igazán jó ifjúsági regényhez nekem ez kevés. Hiányzik belőle a mélység, amelytől korosztálytól függetlenül olvasható lenne. Talán azért voltam picit szigorúbb, mert az írásban látom a lehetőséget, és bosszant, hogy ezt a ziccert most kihagyták...

 

Az utolsó boszorkány történetei

  Fábián Jankától még nem olvastam egyetlen regényt sem, ez a történet azonban kíváncsivá tett: a XVIII. századi Budán, Bécsben és Esztergomban kalandozhatunk, méghozzá egy valódi boszorkány társaságában. Mindez elég izgalmasan hangzott ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet.




Vár (Buda)

  A hangulatteremtés, a történelmi kor megidézése igazán jól sikerült, látszik, hogy az írónő elmerült ebben  a  világban és a tanulmányainkból ismert  Habsburg-dinasztia  egy-két tagjának  emberibb arcát is megmutatta. Az más kérdés, hogy Mária Terézia renoméja ezzel nem sokat nyert, hiszen valódi hisztérikaként jelenik meg, akaratos és szeszélyes nőként, aki azonban aláveti magát férjének.


Buda (Várnegyed)

  A  kor  nyelvi eszközökkel való megidézése már nem volt ennyire sikeres, ám az is tény, hogy a XVIII. századi magyar nyelv használata nem eredményezne túlságosan olvasóbarát szöveget. Az akkori  szófordulatok alkalmazása, a kifejezésmód, mondatalkotás nagyon idegenül hatna, arról nem is beszélve, hogy szavaink egy része elavult már, más részük nem is létezett abban a korszakban. (Például a kórház nyelvújításkori összetétel, az ispotály talán jobb választás lett volna, de minden szót nem vizsgálhat nagyító alatt egy író sem, ezt belátom.) 

  A stílus egyébiránt gördülékeny, a történet egyszerű, a regény olvastatja magát, egy alapos szerkesztői munka  azért ráfért volna. Ami talán a legzavaróbb hiba, az a rengeteg ismétlés: szóismétlés a mondatokban, cselekményösszefoglaló a fejezetek elején. S bár eredetileg részletekben került az olvasók elé,   erre léteznek  finomabb megoldások. (Előre- és hátrautalások segítségével újabb információ csempészhető a mondatokba, a felidézett tartalmat mintegy kiindulópontként alkalmazva.)

  A másik nagy hiba a felkészületlenség a választott témában. A szerzőnek  ugyan nem kell járatosnak lennie a gyógyfüvek használatában, főszereplőjének, Sárosi Felíciának, a  gyógyfüves asszonynak azonban igen, s így végső soron az írónőnek is. Ennek ellenére Felícia csupán néhányat alkalmaz közülük, azok is a legismertebbekből kerülnek ki. Ráadásul, amikor elhívják Mária Terézia beteg gyermekeihez a kórházból, ahol  hadi sérülteket gyógyít, rögtönöznie kell, mert  kiderül, hogy nincsenek  kosarában  gyomor- és bélpanaszok enyhítésére alkalmas növények. (A vérhas a fronton leggyakrabban pusztító járványok egyike.) Ilyen hibát Sárosi Felícia, a füves boszorkány sohasem vétett volna, ezzel hiteltelenné vált a karakter.




Demel kávéház (Bécs)

  De logikai bakikból is akad bőven, a fülszövegtől kezdve, melyből megtudhatjuk, hogy főszereplőnk milyen kalandokba keveredik Budán: például férjével kávéházat nyit Bécsben :). Ahol természetesen németül beszélnek, de az írónő bele-belecsempészett nekünk egy-két német szót vagy mondatot a magyar szövegbe, annak ellenére, hogy a párbeszéd valószínűleg végig németül folyik ezekben a jelenetekben  (gondolom a miheztartás végett).





Esztergom (Széchenyi tér)

  Ám a szerző  nemcsak a gyógynövények világában mozog idegenül, sajnos a folklór terén is bosszantó tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot. Mert míg a latin kifejezésekkel tarkított esztergomi boszorkányper leírásánál még az ismertebb szavakat is akkurátusan magyarázattal látja el lábjegyzetben, addig a fiatal Felícia tudatlanságát megjegyzés nélkül hagyja: a lány ugyanis nem érti, hogy Borcsa, a Gellért-hegy boszorkánya miért idézi meg egyszerre a hold pogány istennőjét, és kéri egyúttal Boldogasszony segítségét.  Szerelmi varázslatért feltehetően nem Szűz Máriához fordult, a  Boldogasszony kifejezés a magyar néphitben  egy  pogány istennő  megnevezésére szolgált, még az ősi időkben, a kereszténység felvétele előtt. (Az ő alakja később elhalványult, lassan feledésbe merült, de egyes néprajzkutatók szerint nem kétséges, hogy valaha hitvilágunk fontos alakja volt.) 

 





Jean-Étienne Liotard:
A szép csokoládés lány

  Egy írónak sokkal mélyebb ismeretekkel kell rendelkeznie regényének témájában, vagy annak megírása előtt pótolnia szükséges a hiányosságokat. Ez sajnos elmaradt.  Érdekes lett  volna belepillantani  egy korabeli budai pékség vagy osztrák kávéház mindennapjaiba, de jószerével csupán annyit tudtam meg, mennyire megéri a háború alatt  kávéval nyerészkedni...



  Pedig olyan sok lehetőséget hagyott kiaknázatlanul, például Felícia alakjában, aki sok mindent átélt, megtapasztalt, többször is okos asszonyként említik, mégsem osztja meg az olvasókkal bölcsességét.

  Még akkor is, ha a mélyenszántó gondolatok nem jelentenek elvárást a szórakoztató irodalomban (ártani éppen nem ártanak), azért érdekelt volna, miként látja a világot  a főszereplő: nőként, gyógyítóként  a XVIII. században, magyar társtulajdonosként egy bécsi kávézóban osztrák férj oldalán, félig-meddig boszorkányként egy babonaságra igencsak érzékeny korszakban. 

 

 

Bökös Borbála: Szmirkó



 

  Egy meseregény, amely Tündérföldön játszódik, tizenéves, félig ember-félig tündér főhőssel a középpontban, aki elindul, hogy kalandokkal szegélyezett útja végén megakadályozza világa pusztulását. Hallottunk már hasonlóról, mégis, a kivitelezés, a népmeséket idéző stílus, az áradó fantázia olyan történetet eredményez, melyet érdemes elolvasni.

 

  Ifjúsági regényként fontos, hogy olyan  értékekre bukkanhatunk benne, mint az összetartás, a megbocsátás, a hibák felvállalása, én mégis a szórakoztatóságát emelném ki. A gyerekeknek ez a legfontosabb szempont olvasmányaik kiválasztásakor, és itt bizony izgalmakban, érdekes világban, különleges karakterekben nincs hiány. Az pedig, hogy emellett fontos kérdésekkel is szembesülhetnek mindenféle didaktikus felhang nélkül, csak hab a tortán, bár a korosztály számára írt művekkel kapcsolatosan ez alapkövetelmény lenne, de a realitás egészen más képet mutat.

   Az írónő a szereplők, a stílus és a történetvezetés terén is merített a népmesékből, és ez egyáltalán nem vált kárára. Képzeletének segítségével átformálta, és egy egészen egyedi, mással össze nem téveszthető  világot gyúrt belőlük.

  Találkozhatunk tűzsólymokkal, szipolymacskával, aki mágiát szipolyoz áldozatától, bakurászokkal, akik füstté tudnak alakulni, és tudós tündérekkel, akik a tudományt  részesítik előnyben a mágia ellenében. Látszik, hogy népi hagyományokban gyökerezik alakjuk, mégis kaptak egy kis sajátos ízt, amitől érdekessé, különlegessé váltak. A névadásban is ezt az irányvonalat figyelhetjük meg:  Hokka, a tűzsólyom, Babuk, a szipolymacska, Szemes varázslóasszony,  Zárodi varázsló  vagy éppen Zöldszemű Iringó,  a  virágtündér esetében.



Az illusztrációkon a türkiz
uralkodik.

  Tuduka, a  szórakozott professzorra hasonlító tündér és élete párja, Ordina, a szilaj és megzabolázhatatlan manóhölgy egy igen furcsa, de annál viccesebb és szerethetőbb párost alkotnak. Rajtuk kívül  Hokka a legerősebb karakter a történetben, őt aztán valóban nem lehet beskatulyázni, bár ebben a mesében szinte senki sem fekete vagy fehér, kivéve talán egyet, a főgonoszt, akit le kell győzni.
 

    De nem csak  a személyek, a helyek elnevezése is  igazán jól  sikerült, Lustán tekeredő például  a határfolyó az emberi- és a tündérvilág között,  a Felejtés erdeje kifejezés pedig önmagáért beszél. Ám korántsem csupán az elnevezésekben jeleskedik az írónő,  a megjelenítésük, a kivitelezésük is lebilincselő.  Az előbb említett erdőben például örök tél uralkodik a feledéssel karöltve, állandóan szállingózik a hó, és ahogy a puha, hideg fehérség mindent betemet, úgy fedi el szépen, lassan az emlékeket. Azonban önmaguk elvesztésén kívül más egyéb veszedelmek is leselkednek az eltévedőkre.

   A mágia és a tudomány szembeállítása, illetve a kettő közötti  fúzió is ötletesen jelenik meg, és olyan csodákat eredményez, mint a kopoltyúval lélegző folyóalattjáró, a napelemes halpikkelyek, a bőrként viselkedő búvárruha, amelyet csak igaz ember húzhat magára. A nem annyira eredeti, de annál bájosabb szentjánosbogár lámpások is említést érdemelnek: tengeralattjárón való alkalmazásuk azért újdonságnak számít :). És nem mehetek el szó nélkül az emberi vezérlésű kősárkányok mellett sem, ahogyan a képmágia szimbolikus, bár szintén nem teljesen  új elképzelése is  színesebbé teszi a történetet. Zárodi sziklavárát, amelynek minden emeletét különböző érccel színezték, szívesen megszemlélném, a  virágtündér-rezidenciákat  kandallójukkal, üvegablakaikkal és pompás kertjeikkel szintén.

   Mint minden népmesei hős, Szmirkó is pogácsával és varázstárgyakkal felszerelkezve indul útnak, amelyekről azonban nem tudja milyen erővel rendelkeznek. Később persze mindegyik segítségére lesz a kellő pillanatban. A főszereplő  alakja hiteles, végre nem egy tökéletes, szuperképességekkel rendelkező kamasz, hanem egy hús-vér, időnként hibázó, sokszor bizonytalan tizenéves fiú, noha végül kiderül, hogy neki is van varázsereje, méghozzá a ritka fajtából. A tündérek viszont egy-két kivételtől eltekintve egyáltalán nem szimpatikusak, azok a tulajdonságok, amelyeket az embereknek felrónak, bizony őket is jellemzik. Ráadásul tankönyvekben hirdetik önnön nagyszerűségüket és felsőbbrendűségüket - ez elég ismerősen hangzik.

  Hangulatteremtésben erős, a  párbeszédek ugyanakkor néha  döcögnek, itt-ott megvághatóak lettek volna, és  néhány logikátlanság is csúszott a történetbe, például Hokka száműzetése  nincs kellőképpen megindokolva, vagy Szmirkó édesapja  sokszor indokolatlanul hagyja fiát veszélybe sodródni, de ezek apróságok, amelyek egy jó  szerkesztő segítségével orvosolhatóak lettek volna, az elválasztási hibákkal együtt. Remélem, hogy lesz folytatás!  

 

 

 

Színes esőkről álmodom

  Ezt a költői címet (Kosztolányi után szabadon) Boldizsár Ildikó Boszorkányos mesék című alkotása érdemelte ki tőlem. :)  Kedvenc könyvekről mindig nehezebb írni: összeszedni a repdeső gondolatokat, visszafogni a szuperlatívuszokat, értelmes egésszé kovácsolni a benyomásokat. Ha annyit mondok, már háromszor volt szerencsém Amália, a szomorú boszorkány színes történeteihez, az én esetemben igen nagy szó, hiszen nem szeretek könyveket újraolvasni.

  Igen, Amália világából nehezen, fájó szívvel

távozik az ember, és vissza-vissza vágyik. Pedig ő egy szomorú boszorkány, sőt mi több, reménytelenül szerelmes. Nade kit ne vidítana fel az eső barátsága, aki valóságos esőszimfóniát és szivárványszínű cseppeket produkál a tiszteletünkre, vagy a kitüntető feladat, hogy a varázslatokat, átkokat, rontásokat jóra fordíthatjuk, végső esetben pedig még mindig ott van a pöttyösbögre-gyűjtemény!
  Amália az erdő bal sarkában éldegél, rendben tartja kunyhóját és aprócska kertjét, rendezgeti bögréit, s miután felhagyott a vándor hercegek elcsábításának hadműveletével, igyekszik jó boszorkányként viselkedni. Színes történeteket tud az erdő lakóinak életéről, erdő-mező hasznos, ám szinte feledésbe merült növényeiről, ismeri a Nap, a Hold és a csillagok titkait, feltárja előttünk a felhők mindennapjait, bebocsátást nyerünk általa a tenger mélységeibe és a madarak világának magaslataiba, de még az ember-árnyék kapcsolatról is fellebenti előttünk a fátylat.


Képek forrása:
szegedikatalin.blogspot.com

  Mesél és mesél, a színek meg csak úgy csordulnak és hömpölyögnek a szavaiból. Mert Boldizsár Ildikó remek mesélő, a népmesék erejével hatnak sorai, a lélektan mélységeiben gyógyítanak szívet-lelket. Leheletfinom szimbólumokból építkezik, ismerős elemekből mégis egyedi képsorokat vetít elénk. Meséi egyszerre archaikusak és újszerűek, könnyedén megszólítják az ifjabb és kevésbé ifjabb olvasókat egyaránt. Egytől-egyig fontos mondanivalóval rendelkeznek, a szerelem mibenlététől az identitás kérdésein át a depresszióig a témák változatos skáláját érintik, ám a didaktikusságnak még a látszatát is messzire kerülik, mert ahogyan a népmesék is, igazából egy mélyebb, képi síkon fejtik ki valódi hatásukat az olvasóra.  Csupán el kell merülni elbűvölően szép, kissé szomorkás hangulatú világukban. Azonban a humort sem kell nélkülöznünk, mindvégig jelen van, mégha időnként csak egy bágyadt félmosoly vagy önirónia formájában is, azért rendre előbújik. Amália ugyanis nemcsak szomorú, hanem bölcs is, képes önmagát kívülről szemlélni, és a végén talán meg is leli a jutalmát...  Nem akarok mindent elárulni,  mindazonáltal mégiscsak meséről van szó, a befejezéssel kapcsolatban vannak elvárásaink, de nem kell megijedni, ez sem lett habos-babos. 

   A kötetet Szegedi Katalin illusztrálta, és olyannyira ráérzett a  meséket belengő különleges atmoszférára, hogy el sem tudnám képzelni Amáliát másképp, mint az őáltala megálmodott változatban. Kép és szöveg szinte összeforrt, erős egységet alkot. Szegedi Katalinra jellemző változatos textúrák alkalmazása roppantmód illik a kissé sejtelmes, néha melankolikus történetekhez, amelyekből azonban mindvégig egyfajta sajátságos derű árad: nyugodt szemlélése a világnak, a benne zajló folyamatoknak és persze önmagunknak. A színes képek valóságos kis festmények, némelyiken szinte tapintható Amália vágyakozása. A repedező festék illúziója és a ceruzarajzok barnítása ódon bájt kölcsönöznek az egész könyvnek.

 

  Ízelítőül, mennyire színes Amália világa, akit titokban még az eső is szeret, néhány idézet a mesekönyvből:

"Ekkor az eső még különösebbet talált ki, olyasmit, amit ez idáig még soha. Nagyon szeretett volna Amáliával játszani, gondolt hát egyet, és színes cseppeket kezdett hullatni. Hol kék volt, hol zöld, hol halvány rózsaszín, majd átszíneződött barnára, lilára, még napsárgával is megpróbálkozott."

"Az éjszaka után eljött a reggel is. Fölkelni készült a Nap, megrezzent a levegő, ébredeztek a fák és a vizek. Az erdő lassan megtelt fénnyel, s a fény ébresztgetni kezdte a színeket is. De hiába jött szemét dörzsölgetve a piros, ásítozva a zöld, álomittasan a világoskék, az erdő közepét nem tudták beragyogni."

"Az erdő bal sarkában élt Amália, a szomorú boszorkány. Ő is szomorkodott olykor, de az ő szomorúsága nem volt fekete. Rosszkedvét sárgából szőtte, sírását pirosból, bánata zöldellt, keserűsége szürkére festette a házát. És valahányszor rosszkedve lett, Amáliával sárgállott az összes virág, ha sírt, még a macskák is pirossá váltak. Ha bánatos volt, zöld víz csobogott a patakban, és zöld Nap sütött az égen, zöld madarak kergetőztek a zöld felhők között. Csak a keserűség változtatott mindent szürkévé: egérszürke lett a föld, elefántszürke a nyár, sötétszürke az éjszaka."


　"Eső után az erdő is boldog. Zöldebbek a zöldek, kékebbek a kékek, sárgábbak a sárgák, és pirosabb a piros. Tisztábbak a növények, nyugodtabbak az állatok, mélyebbeket lélegzik, s gyönyörű feketébe öltözik a föld. Egy kicsit mintha a sziklák és a hegyek is nőttek volna, de lehet, hogy csak jobban kihúzzák magukat."

"– Nézzétek! Nézzétek! – ugrabugrált egy pöttyösbögre-pötty. – Piros pöttyös pöttyösbögre-pötty vagyok!
– Miért, ezt eddig nem tudtad? – kérdezte Amália.
– Tudtam, de elfelejtettem! – rikkantott a pötty, és ide-oda szaladgált a bögrék között."

"Csak Amália tudja, mit álmából felébredve megtudott, s amit rajta kívül nem is sejt senki más. Hogy ez volt a legszebb szerelem eddig a világon, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok."

Máté Angi: Ez egy susogó levél

 

 

   Máté Angi meséiből különös varázslat árad, kortárs játékosság keveredik bennük a régi mesék bájával, egy olyan egyedi, kissé szürrealisztikus világot hozva létre, melyben élményt jelent elmerülni. Nemcsak a történet, a nyelvezet is különleges,  stílusa utánozhatatlan,  amolyan mátéangis. Könyveit érdemes olvasni - gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.





Képek forrrása: keszegagnes.blogspot.com

  Mert máskülönben honnan tudhatnánk meg, hogy a gesztenyék mit szeretnek a világon a legjobban, hogy a szegénység  dalolni is tud, nemcsak markolni, és  azt,  hogy  vajon  mikor van a kertnek születésnapja?

   A szitakötő "zöld rebbenésével" azonnal megfogott magának, hát még, amikor esőfát ültetett, de az abszolút kedvencem a címadó mese, a susogó levelek története, amelyből kiderül, kik és miért küldik a leveleket, és az is, hogy a szél bizony tud olvasni.
    Az  írónő egy olyan világot teremt, ahol a csoda természetes része a hétköznapoknak, vagy a másik oldalról szemlélve, a mindennapi életben rejlő aprócska varázslatokat tárja elénk,  mintha a mesék mágikus realizmusát alkotná meg, ha ez nem lenne önmagában paradoxon. 
  Más íróktól olyannyira különböző látásmódjával képes még a legegyszerűbb dolgokat is teljesen új megvilágításba helyezni,  mindezt  a rá jellemző kreatív, mégis az otthonosság melegét sugárzó nyelvi  formába csomagolva. S végül az egész egy kissé álomszerű,  elbűvölő  történetté áll össze, mely kicsiket és nagyokat egyaránt képes lenyűgözni.
   Ugyanez  persze  elmondható Az emlékfoltozók, a Volt egyszer egy,   valamint a  Kapitány és Narancshal  című  kötetek  - az összes általa íródott mesekönyv - esetében is,  és remélem, hamarosan folytatódni fog ez a sor.

  Az illusztrációk szerves részét képezik a könyvnek, Keszeg Ágnes akvarelljei egyszerűek, letisztultak, ötletesek, képein a zöld különböző árnyalatai dominálnak. Érdekes hatást kelt, hogy a háttér mindenütt fehér maradt: mintha az alakok a levegőben lebegnének.  A szülinapos kert finom, elegáns  fa- és bokorhölgyeiért pedig egyenesen rajongok! 

Hát nem imádnivalóak?

Finy Petra: A Fehér Hercegnő és az Arany Sárkány

 

  Április másodikán tartják a gyermekkönyvek nemzetközi napját, Hans Christian Andersen születésének évfordulóján. Ennek apropóján egy kortárs mesét választottam: Finy Petra rövid írását, mely a Csimota Kiadó gondozásában jelent meg Takács Mari illusztrációival kísérve.

 

 

  A történet nagyon egyszerű: Bái, a  kínai hercegkisasszony szépsége ellenére  sem talál magának kérőt, mert hófehér bőrével kirí a körülötte élő emberek közül (akik egyébként rizsporral fehérítik arcukat).  Barátja, az Arany Sárkány megpróbál segíteni neki: először a Fehér Birodalomba viszi őt, majd a Száműzöttek Országába repül vele. Ám a hercegnő, így vagy úgy, mindenhol kilóg a sorból.

    Az   írónő   népmesei elemekből    építkezik,

stílusában is a kínai meséket idézi meg -  hasonlataiban, képi  világában -  miközben mindvégig képes megtartani egyéni hangját, játékosságát, finom humorát. Az illusztrációk egyenrangú társként egészítik ki a szöveget: elegánsak, érzékenyek, kínai motívumokból építkeznek, és az egészet belengi egy pici szomorúság. Takács Mari szívesen eljátszik a hideg-meleg, világos-sötét kontraszttal és a textúrával. A hátlapra is odafigyeltek, a kis kötetet élmény forgatni.

  A könyv egy sorozat keretében került kiadásra, amely a kirekesztettségről, a másság elfogadásáról szóló történeteket ad a gyermekek kezébe. Erről a témáról pedig igen nehéz közhelyeket elkerülve, valóban egyéni meglátások alapján, új nézőpontba helyezve friss gondolatokat megfogalmazni. 

  A rövid, mindössze húsz oldalból álló mesekönyv mindazonáltal képes komplex módon, több aspektusból megközelíteni a problémát, és  ami a legfontosabb: elgondolkodtatni. Például arról, hogy a  kirekesztetteknek vajon jogukban áll-e gyűlölni az őket megbélyegző többséget, egyáltalán van-e értelme a gyűlölködésnek? Nem válnak ezzel az őket kirekesztőkhöz hasonlatossá?
  A "szépség relatív" sablonos megállapítása helyett azt a kérdést feszegeti, hogy milyen apró, jelentéktelen dolgok miatt vagyunk képesek megbélyegezni egymást (bőrszín, szemforma). 
  A "mindannyian maszkot hordunk" közhelyét boncolgatva pedig felvetődik: miért bűn az, ha valakinek nincsen álarca, ha valóban azt gondolja, amit a többiek csupán megjátszanak? Csupasz arcával kilóg a sok maszkot viselő közül? Mostanában divat toleránsnak, előítéletektől mentesnek  lenni (bizonyos körökben), a  szegregációt kerülni - elméletben. Ha valaki ennek megfelelően él, cselekszik, arra mégis gyakran ferde szemmel néznek.
    Az írás a "fogadd el a másságot" ezerszer hangoztatott szólamát kerülve kérdéseket generál az olvasóban. Mert kérdések feltevése nélkül mindez  üres szólam marad: nem elég hangoztatni, meg kell érteni, be kell látni, és nem elég belátni, valóban át kell érezni. A mese ebben segíthet, gyermekként még könnyebben azonosulunk a szereplőkkel.  Hiszen hiába értjük meg a problémát, érzelmi elfogadás hiányában két világ közt ragadunk: már nem álarc az, amit viselünk, de még nem is a bőrünk...