Bökös Borbála: Szmirkó



 

  Egy meseregény, amely Tündérföldön játszódik, tizenéves, félig ember-félig tündér főhőssel a középpontban, aki elindul, hogy kalandokkal szegélyezett útja végén megakadályozza világa pusztulását. Hallottunk már hasonlóról, mégis, a kivitelezés, a népmeséket idéző stílus, az áradó fantázia olyan történetet eredményez, melyet érdemes elolvasni.

 

  Ifjúsági regényként fontos, hogy olyan  értékekre bukkanhatunk benne, mint az összetartás, a megbocsátás, a hibák felvállalása, én mégis a szórakoztatóságát emelném ki. A gyerekeknek ez a legfontosabb szempont olvasmányaik kiválasztásakor, és itt bizony izgalmakban, érdekes világban, különleges karakterekben nincs hiány. Az pedig, hogy emellett fontos kérdésekkel is szembesülhetnek mindenféle didaktikus felhang nélkül, csak hab a tortán, bár a korosztály számára írt művekkel kapcsolatosan ez alapkövetelmény lenne, de a realitás egészen más képet mutat.

   Az írónő a szereplők, a stílus és a történetvezetés terén is merített a népmesékből, és ez egyáltalán nem vált kárára. Képzeletének segítségével átformálta, és egy egészen egyedi, mással össze nem téveszthető  világot gyúrt belőlük.

  Találkozhatunk tűzsólymokkal, szipolymacskával, aki mágiát szipolyoz áldozatától, bakurászokkal, akik füstté tudnak alakulni, és tudós tündérekkel, akik a tudományt  részesítik előnyben a mágia ellenében. Látszik, hogy népi hagyományokban gyökerezik alakjuk, mégis kaptak egy kis sajátos ízt, amitől érdekessé, különlegessé váltak. A névadásban is ezt az irányvonalat figyelhetjük meg:  Hokka, a tűzsólyom, Babuk, a szipolymacska, Szemes varázslóasszony,  Zárodi varázsló  vagy éppen Zöldszemű Iringó,  a  virágtündér esetében.



Az illusztrációkon a türkiz
uralkodik.

  Tuduka, a  szórakozott professzorra hasonlító tündér és élete párja, Ordina, a szilaj és megzabolázhatatlan manóhölgy egy igen furcsa, de annál viccesebb és szerethetőbb párost alkotnak. Rajtuk kívül  Hokka a legerősebb karakter a történetben, őt aztán valóban nem lehet beskatulyázni, bár ebben a mesében szinte senki sem fekete vagy fehér, kivéve talán egyet, a főgonoszt, akit le kell győzni.
 

    De nem csak  a személyek, a helyek elnevezése is  igazán jól  sikerült, Lustán tekeredő például  a határfolyó az emberi- és a tündérvilág között,  a Felejtés erdeje kifejezés pedig önmagáért beszél. Ám korántsem csupán az elnevezésekben jeleskedik az írónő,  a megjelenítésük, a kivitelezésük is lebilincselő.  Az előbb említett erdőben például örök tél uralkodik a feledéssel karöltve, állandóan szállingózik a hó, és ahogy a puha, hideg fehérség mindent betemet, úgy fedi el szépen, lassan az emlékeket. Azonban önmaguk elvesztésén kívül más egyéb veszedelmek is leselkednek az eltévedőkre.

   A mágia és a tudomány szembeállítása, illetve a kettő közötti  fúzió is ötletesen jelenik meg, és olyan csodákat eredményez, mint a kopoltyúval lélegző folyóalattjáró, a napelemes halpikkelyek, a bőrként viselkedő búvárruha, amelyet csak igaz ember húzhat magára. A nem annyira eredeti, de annál bájosabb szentjánosbogár lámpások is említést érdemelnek: tengeralattjárón való alkalmazásuk azért újdonságnak számít :). És nem mehetek el szó nélkül az emberi vezérlésű kősárkányok mellett sem, ahogyan a képmágia szimbolikus, bár szintén nem teljesen  új elképzelése is  színesebbé teszi a történetet. Zárodi sziklavárát, amelynek minden emeletét különböző érccel színezték, szívesen megszemlélném, a  virágtündér-rezidenciákat  kandallójukkal, üvegablakaikkal és pompás kertjeikkel szintén.

   Mint minden népmesei hős, Szmirkó is pogácsával és varázstárgyakkal felszerelkezve indul útnak, amelyekről azonban nem tudja milyen erővel rendelkeznek. Később persze mindegyik segítségére lesz a kellő pillanatban. A főszereplő  alakja hiteles, végre nem egy tökéletes, szuperképességekkel rendelkező kamasz, hanem egy hús-vér, időnként hibázó, sokszor bizonytalan tizenéves fiú, noha végül kiderül, hogy neki is van varázsereje, méghozzá a ritka fajtából. A tündérek viszont egy-két kivételtől eltekintve egyáltalán nem szimpatikusak, azok a tulajdonságok, amelyeket az embereknek felrónak, bizony őket is jellemzik. Ráadásul tankönyvekben hirdetik önnön nagyszerűségüket és felsőbbrendűségüket - ez elég ismerősen hangzik.

  Hangulatteremtésben erős, a  párbeszédek ugyanakkor néha  döcögnek, itt-ott megvághatóak lettek volna, és  néhány logikátlanság is csúszott a történetbe, például Hokka száműzetése  nincs kellőképpen megindokolva, vagy Szmirkó édesapja  sokszor indokolatlanul hagyja fiát veszélybe sodródni, de ezek apróságok, amelyek egy jó  szerkesztő segítségével orvosolhatóak lettek volna, az elválasztási hibákkal együtt. Remélem, hogy lesz folytatás!