2016. szeptember 30., péntek

Hol volt, hol nem volt...


   2005 óta Benedek Elek születésének évfordulóján, szeptember harmincadikán tartják a Magyar Népmese Napját. A nagy mesegyűjtő nem csupán lejegyezte a szövegeket, hanem szerkesztette, átalakította őket, ahol szükségesnek találta, így aztán meseíróként is tisztelhetjük. Ennek apropóján összeszedtem néhány kortárs alkotást, amelyek népmeséinkből építkeznek: ez a tematika reneszánszát éli. S bár a népmesék a világ minden táján egy közös ősforrásból fakadnak, azért némi sajátos íz mindegyik nemzetiségnél megfigyelhető.





  Kleinheincz Csilla Ólomerdő című regénye 2014-ben jelent meg másodszor,  vadonatúj borítóval, kibővített változatban. Azóta a trilógia második kötete is napvilágot látott, melyben a tündér anyától és ember apától származó főhős kalandjairól olvashatunk.
  László Zoltán könyvében, amely kivételesen nem sorozat része, a főszereplő hétköznapi életébe szivárog be az addig rejtve maradt mesevilág. Virág Emília Sárkánycsalogatójában szintén a valóságba berobbanó mesehősök, illetve a mesébe csöppenő emberek megpróbáltatásain derülhetünk. A második kötet szeptemberben jelent meg, Boszorkányszelídítő címmel.



Bökös Borbála - Szmirkó



   Az ifjúsági regényekben is gyakran építkeznek népmeséink és mondavilágunk kincseire. Nyulász Péter Helka-trilógiája balatoni mondákon alapul, Jeney Zoltán trilógiája szintén Balatonhoz kötődik, de inkább a humorra helyezi a hangsúlyt. Bökös Borbála erdélyi írónő Szmirkó című regényében kellemesen ötvöződik a fantázia a népmesei gyökerekkel.
 
 


  Gyermekként nagy lelkesedéssel rágtam át magam Benedek Elek három kötetből álló Magyar mese-és mondavilágán, s bár igen vaskosak, faltam a sorokat, ezért nagyon elszontyolodtam, amikor a végére értem. Illyés Gyula, Arany László és a többi mesegyűjtő munkája is felbecsülhetetlen érték, az én szívemhez mégis Elek apó meséi állnak a legközelebb mind a mai napig.
 
Ki ne ismerné a legendás rajzfilmsorozatot?
 

2016. szeptember 25., vasárnap

Bökös Borbála: Szmirkó



 
Bökös Borbála - Szmirkó  Egy meseregény, amely Tündérföldön játszódik, tizenéves, félig ember-félig tündér főhőssel a középpontban, aki elindul, hogy kalandokkal szegélyezett útja végén megakadályozza világa pusztulását. Hallottunk már hasonlóról, mégis, a kivitelezés, a népmeséket idéző stílus, az áradó fantázia olyan történetet eredményez, melyet érdemes elolvasni.
 


  Ifjúsági regényként fontos, hogy olyan  értékekre bukkanhatunk benne, mint az összetartás, a megbocsátás, a hibák felvállalása, én mégis a szórakoztatóságát emelném ki. A gyerekeknek ez a legfontosabb szempont olvasmányaik kiválasztásakor, és itt bizony izgalmakban, érdekes világban, különleges karakterekben nincs hiány. Az pedig, hogy emellett fontos kérdésekkel is szembesülhetnek mindenféle didaktikus felhang nélkül, csak hab a tortán, bár a korosztály számára írt művekkel kapcsolatosan ez alapkövetelmény lenne, de a realitás egészen más képet mutat.
   Az írónő a szereplők, a stílus és a történetvezetés terén is merített a népmesékből, és ez egyáltalán nem vált kárára. Képzeletének segítségével átformálta, és egy egészen egyedi, mással össze nem téveszthető  világot gyúrt belőlük.

  Találkozhatunk tűzsólymokkal, szipolymacskával, aki mágiát szipolyoz áldozatától, bakurászokkal, akik füstté tudnak alakulni, és tudós tündérekkel, akik a tudományt  részesítik előnyben a mágia ellenében. Látszik, hogy népi hagyományokban gyökerezik alakjuk, mégis kaptak egy kis sajátos ízt, amitől érdekessé, különlegessé váltak. A névadásban is ezt az irányvonalat figyelhetjük meg:  Hokka, a tűzsólyom, Babuk, a szipolymacska, Szemes varázslóasszony,  Zárodi varázsló  vagy éppen Zöldszemű Iringó,  a  virágtündér esetében.

Az illusztrációkon a türkiz
uralkodik.
  Tuduka, a  szórakozott professzorra hasonlító tündér és élete párja, Ordina, a szilaj és megzabolázhatatlan manóhölgy egy igen furcsa, de annál viccesebb és szerethetőbb párost alkotnak. Rajtuk kívül  Hokka a legerősebb karakter a történetben, őt aztán valóban nem lehet beskatulyázni, bár ebben a mesében szinte senki sem fekete vagy fehér, kivéve talán egyet, a főgonoszt, akit le kell győzni.
 
    De nem csak  a személyek, a helyek elnevezése is  igazán jól  sikerült, Lustán tekeredő például  a határfolyó az emberi- és a tündérvilág között,  a Felejtés erdeje kifejezés pedig önmagáért beszél. Ám korántsem csupán az elnevezésekben jeleskedik az írónő,  a megjelenítésük, a kivitelezésük is lebilincselő.  Az előbb említett erdőben például örök tél uralkodik a feledéssel karöltve, állandóan szállingózik a hó, és ahogy a puha, hideg fehérség mindent betemet, úgy fedi el szépen, lassan az emlékeket. Azonban önmaguk elvesztésén kívül más egyéb veszedelmek is leselkednek az eltévedőkre.
   A mágia és a tudomány szembeállítása, illetve a kettő közötti  fúzió is ötletesen jelenik meg, és olyan csodákat eredményez, mint a kopoltyúval lélegző folyóalattjáró, a napelemes halpikkelyek, a bőrként viselkedő búvárruha, amelyet csak igaz ember húzhat magára. A nem annyira eredeti, de annál bájosabb szentjánosbogár lámpások is említést érdemelnek: tengeralattjárón való alkalmazásuk azért újdonságnak számít :). És nem mehetek el szó nélkül az emberi vezérlésű kősárkányok mellett sem, ahogyan a képmágia szimbolikus, bár szintén nem teljesen  új elképzelése is  színesebbé teszi a történetet. Zárodi sziklavárát, amelynek minden emeletét különböző érccel színezték, szívesen megszemlélném, a  virágtündér-rezidenciákat  kandallójukkal, üvegablakaikkal és pompás kertjeikkel szintén.
   Mint minden népmesei hős, Szmirkó is pogácsával és varázstárgyakkal felszerelkezve indul útnak, amelyekről azonban nem tudja milyen erővel rendelkeznek. Később persze mindegyik segítségére lesz a kellő pillanatban. A főszereplő  alakja hiteles, végre nem egy tökéletes, szuperképességekkel rendelkező kamasz, hanem egy hús-vér, időnként hibázó, sokszor bizonytalan tizenéves fiú, noha végül kiderül, hogy neki is van varázsereje, méghozzá a ritka fajtából. A tündérek viszont egy-két kivételtől eltekintve egyáltalán nem szimpatikusak, azok a tulajdonságok, amelyeket az embereknek felrónak, bizony őket is jellemzik. Ráadásul tankönyvekben hirdetik önnön nagyszerűségüket és felsőbbrendűségüket - ez elég ismerősen hangzik.
  Hangulatteremtésben erős, a  párbeszédek ugyanakkor néha  döcögnek, itt-ott megvághatóak lettek volna, és  néhány logikátlanság is csúszott a történetbe, például Hokka száműzetése  nincs kellőképpen megindokolva, vagy Szmirkó édesapja  sokszor indokolatlanul hagyja fiát veszélybe sodródni, de ezek apróságok, amelyek egy jó  szerkesztő segítségével orvosolhatóak lettek volna, az elválasztási hibákkal együtt. Remélem, hogy lesz folytatás!  

 
 








 

2016. szeptember 13., kedd

Rítusok között


  Volt egyszer egy folyó, amely két domb között kanyargott: elválasztotta,  ám egyben össze is kötötte őket. Úgy is fogalmazhatunk, hogy két alvó oroszlán őrizte a völgyet, és a völgyben kanyargó folyót. Ezen a vidéken a gikujuk éltek szinte háborítatlanul, mígnem  idegenek érkeztek a területre, és befolyásuk egyre csak nőtt-növekedett.   Ngugi wa Thiong'o Közöttünk a folyó  című regénye nem egy bájos afrikai mese, komoly témát boncolgat: hogy kinek-kinek mit üzen, az csak az olvasón múlik.

 
  Gikujukról szóló regény, gikuju író tollából biztosan hitelesen mutatja be az ott élő emberek világát. Nem csak a hétköznapokat, a mindennapos tevékenységeket, hanem a világfelfogásukat, az életüket vezérlő hitet, és az ezekre alapozott rítusokat. De persze sokkal többről van itt szó, kontinenseken átívelő, általános emberi problémákkal szembesít minket, akár a közösséggel szembeni attitűd, akár individuális kérdések kerülnek fókuszpontba. Élhetünk bárhol, bármilyen körülmények között, ezek mindenhol azonosak, csak annyi a különbség, hogy milyen körítéssel kapjuk: ha ezeket szép lassan lehántjuk, akkor eljuthatunk a lényeghez, amely gyakorlatilag ugyanaz egy New York-i üzletember vagy egy afrikai kunyhóban éldegélő gikuju asszony esetében. Milyen elveket követek, követek-e bárkit vagy bármit? A közösség szavára hallgatok? A szívemre? Az eszemre? Hajlandó vagyok-e kompromisszumokra? Függetleníthetem magam a környezettől, amelyben megszülettem  és élhetem háborítatlanul az életem?
    A politikai csatározás, az ősi hagyományok és az új hittel  szervesen összefonódó új  kultúra közötti harc szintén ismerős már évezredek óta. Engem inkább az individuális fejlődés és gyötrődés érdekelt a regényben, a közösség és az egyén szerepe, a rítusok jelentősége és jelentéktelensége: meddig hasznosak, meddig képviselnek összetartó erőt, és mikortól válnak jelentőségüket veszített, kiüresedett gátló tényezőkké, amelyek minden fejlődési lehetőséget elfojtanak.
   Azon is elgondolkodtam, hogy milyen apró-cseprő dolgoknak tulajdonítunk nagy fontosságot: ezekre visszagondolva évek távlatából, vagy földrésznyi távolságból megfigyelve láthatjuk kicsinyességüket, mégis, milyen nagy horderejűek tudnak lenni, hiszen belőlük áll az élet. És ez az ambivalencia okozza a tragédiákat:  ezt a kettősséget nem tudjuk feloldani, pedig ez lenne a kulcsa mindennek, talán ezért  is olyan nehéz.
 
"A folyó neve Honia volt, a szó azt jelenti, gyógyulás vagy újjáéledés. A Honia soha nem száradt ki, mintha erős élni akarás segítette volna, hogy ellenálljon az aszálynak és az időjárás változásainak. Mindig ugyanúgy folytatta az útját, soha nem sietett, soha meg nem torpant. Az emberek látták ezt, és örültek neki.
A Honia volt Kameno és Makuyu lelke. Összekötötte őket. Az életnek ez az áramlása fogott egybe mindent, az embereket, a szarvasmarhákat, a vadállatokat és a fákat. "
 
  Az a bizonyos körítés azonban megadhatja történetünk savát-borsát. Jelen esetben az afrikai kultúra az európaitól annyira  eltérő volta, a gondolkodás- és látásmódunk különbözősége, amely a nyelvben is megnyilvánul. Nyelvészek szerint a nyelv maga is befolyásolja a világról alkotott képünket, hogy milyen módon tapasztalunk meg dolgokat, és  ezeket a tapasztalatokat hogyan rendszerezzük. A hatás kölcsönös, oda-vissza működik, hiszen ezek a tapasztalatok árnyalják a nyelvet. Ezért is fontos, hogy  az afrikai írók saját anyanyelvükön alkossanak, hogy egyre több színt  ismejünk meg a világirodalom palettáján. Bár a  fordítás során egy kis része elvész, azért még így is több marad meg az eredeti nyelv esszenciájából, mintha angolul alkották volna meg. 
  Visszatérve  a  különbözőségekre, például a körülmetélést európai szemmel egy barbár, értelmetlen és életveszélyes szokásnak látom. Nem igazán értettem, hogy miért olyan fontos  számos gikuju nő szemében. Végül arra jutottam, hogy nem a rítusnak van nagy jelentősége számukra, hanem annak, amit képvisel. A nővé válás, a közösséghez tartozás aktusa, és nem utolsósorban a közösségbe való befogadás feltétele. Bár a szokást továbbra  sem tudom elfogadni, de arra választ kaptam, miért vállalja annyi lány önként ezt a beavatási szertartást. Ahogyan a regényben az egyik tragikus sorsú szereplő is megfogalmazza: ezt nem lehet megindokolni, megmagyarázni, ezt át kell érezni.
  Erre az élményre ugyan nem vágyom, mégis belátom, hogy az emberekre hatással van a kulturális környezet, amelyben szocializálódnak, s amelyhez ezer és ezer, ősi időkre visszanyúló szállal kötődnek. Megpróbálhatjuk beleképzelni magunkat a helyzetükbe, de átérezni sohasem fogjuk olyan mélységben, mintha ott születtünk volna. Ma pedig aktuálisabb ez a probléma, mint valaha: még fontosabb az empátia, az együttérzés képessége olyan emberekkel szemben is, akik annyira különbözőek, és mégis éppen olyanok, mint mi vagyunk. Csak le kell hántani a körítést, a lényeg ugyanaz...
 
 
 
Érdekességek:
  • A gikujuk Kenya legnagyobb lélekszámú etnikai csoportja.
  • Ősi  vallásuk  egyistenhitre  épül.
  • Bár Ngugi wa Thiong'o anyanyelvén is alkot, ezt a regényt angolul írta meg.
  • Első gikuju nyelvű írását börtönben, politikai fogolyként vetette papírra.
  • Néhány eredeti közmondást is megismerhetünk a könyvből, pl.:
     Az otthon olaja nem arra való, hogy idegenek bőrébe dörzsöljék. (Kagutui ka Mucii gathikawago Ageni.)
 


2016. szeptember 3., szombat

Kalandozás könyvborítók között I. - Kopott fényképek ódon bája




Forrás: Fortepan

  A régi fényképeknek történetük, múltjuk van, nem csupán azoknak, akiket megörökítenek: mindazt megjelenítik, amin ők maguk az eltelt évek során keresztülmentek, s talán ez okozza a különleges atmoszférát, amit vitathatatlanul árasztanak. Az első, borítókkal foglalkozó bejegyzésemben olyan könyveket szedtem össze, amelyek  fedlapjainak elkészítésénél figyelembe vették  az előbbiekben említett vonzó tulajdonságukat, és nem átallották vásárlásra csábítani általuk a szegény, gyanútlan olvasókat.


  Egyes példányoknál nem elég, hogy a borítóra felkerültek, végig jelen vannak illusztrációképpen a régi fotók. Az első könyvben szerves részét képezik a cselekménynek, a másodikról (tapasztalat híján) nem tudok nyilatkozni. A harmadik egy verseskötet, amelynek szerkezete is az ötletadó www.fortepan.hu felépítését követi, ahol számtalan gyönyörűséges régi képet tesznek az érdeklődők számára elérhetővé.

   A következő könyvek esetében  a régi fotók  csak  a  borítót díszítik. Szabó Magda írása visszaemlékezésekből épül fel, szerintem hangulatában és a megidézett korszakban is illik hozzá a választott kép. A másik két  regényt még nem olvastam,  de  hamarosan sort kerítek rájuk. A középső borító egy picit kilóg a sorból, mert az  legfeljebb  régies  hatású,  nekem  mégis  tetszik.




   Carlos Ruiz Zafón Elfeledett könyvek temetője címmel  fémjelzett sorozatának legszebb borítóin Barcelona utcáit ábrázoló fényképek díszelegnek.  
  A szél árnyéka (az angol és a spanyol borítót választottam ki),  az első kötet, ugyan kisebb csalódást okozott nekem, amikor elolvastam, de ez részben a felfokozott elvárásaimnak köszönhető. A második rész, az Angyali játszma,  éppen ezért sokkal jobban tetszett, nem vártam tőle semmit, pontosan annak fogadtam el, ami: egy gótikus regénynek, misztikus nyomozással a múlt század eleji Spanyolországban. Mindezt megspékelve könyvekkel, regényírással, áradó mesélőkedvvel, s tulajdonképpen a nyomozás célja is több síkon értelmezhető posztmodern kalandozás. Szórakozás garantálva, és még az agysejtjeink sem pusztulnak el  közben. Csupán  Fermín  humora  hiányzott, de a harmadik részben majd azt is megkapom, ha hinni lehet a fülszövegnek.
  Szintén Barcelona, szintén  egy bűnügy felderítése:  Marc Pastor krimije  megtörtént eseményeket dolgoz fel.  Izgalmasnak ígérkezik, és a borítója is csábító.
 

 
  Kondor Vilmos sorozatának, a Bűnös Budapest-ciklusnak, borítóit Budapestről készült korabeli fényképek díszítik. A főszereplő nyomozásait az 1930-as évektől 1956-ig kísérhetjük figyelemmel. Szerintem jól eltalált borítók, illeszkednek a könyvek stílusához, s bár az első rész nem fogott meg igazán, azért folytatni  fogom  a  sorozatot.




    Végül egy XIX. században játszódó történet egy árva kislányról: még nem olvastam, de  a borítója igazán  hangulatos.

 
 
 

   Számos szebbnél szebb alkotásra bukkanhatunk  a témában,  jó néhány biztosan elkerülte a figyelmemet. Érdekes, hogy  mennyi  kandeláber került a gyűjteményembe, akár  ez  is lehetett  volna  a  válogatási szempont.  :)