Thomas Wharton: Szalamandra





Neuschwanstein (ilyennek képzelem
a könyvben szereplő kastélyt)

  Könyvszerető embereknek ez a regény valódi  kincsesbánya: egy kastély, amely valójában a falait állandóan változtató hatalmas könyvtár;   a végtelen könyv, melynek megalkotására kísérletet tesznek; az Alexandriai könyvtár továbbélésének egy lehetséges megoldása;  a végtelent kutató titkos társaság. És mindez csupán a jéghegy csúcsa,  oly sok mindent sűrített írója a regénybe. Nevezhetjük pikareszknek, amennyiben játszik annak kereteivel, vagy akár a mágikus realizmus fogalmi dobozába is betuszkolhatjuk: minden illik rá, és egyik sem elég tág, hogy valamennyi aspektusával együtt beleférjen.

  A szereplők, a történet, a könyv, minden egyes elem egy-egy szimbólum, mely a végtelenhez akar közelebb juttatni minket, s a végtelen szimbóluma végső soron maga a könyv. Labirintusba érkezünk: egyben egy önmagába visszaérkező, saját farkába harapó kígyó, ilyen értelemben inkább útvesztőhöz hasonlítanám, nem is labirintushoz.  

   Hiszen az egész Univerzum egy hatalmas könyv, csak még nem írta meg senki. És minden könyv egy külön univerzum, ezáltal maga a végtelen.

  Mert mi lehetne végtelenebb, mint egy történet, amely számtalan másik történet kezdőpontja lehet, s egyben vége is, netán a közepe. És mikor tud leginkább lelassulni, mondhatni megállni az idő, ha nem egy jó történetben való elmerülés közben?  Ebből a szempontból  egyáltalán nem meglepő, hogy Pica fejest ugrik a szedőkeretben úszkáló betűk közé.

 A lányt egy betűtípusról nevezték el, de a név mást jelent, ha egy másik nyelven értelmezzük hangalakját. Ez a lány elindul megkeresni a szüleit, akik elég rendhagyó körülmények között találkoztak és szerettek egymásba: egy kastélyban, amely  két birodalom határán áll, egyikhez sem tartozik, de mindkét helyre adózik, ezt megelőzendő állandóan mozgásban lévő falakat  építettek. Ide érkezik Nicolas Flood, az angol nyomdász, a rejtvényekért és a könyvekért egyaránt rajongó gróf meghívására. Csakhogy a különc gróf nem veszi jónéven, hogy a könyveket fejből idéző, a mechanikus szerkezetek iránt is érdeklődő egyetlen leánya, Irina és a vendég egymásba szeretnek. Szerelmükből születik meg Pica, aki árvaházban töltött gyermekévei után édesapját kiszabadítja börtönéből, melyet végső soron önmagának teremtett, azután bejárja kis csapatával a világot, hogy édesanyja nyomára leljen. Nyomukban egy abbéval, akinek határozott céljai vannak.

Gutenberg nyomdája

  Egy olyan világba csöppenünk szereplőinkkel együtt, amelyben minden megtörténhet. Dzsinn (a társaság oszlopos tagja) a múltból olvassa ki a jövőt,  amely  a jelenben melankolikussá teszi, és gépnek álcázva indul el azon az ösvényen, amely végül megmutatja a saját útját. (Hiszen Kínában az emberek már régen nem hisznek az automatákban, de azért úgy tesznek mintha.)

  Egy fémműves mester velencei kertjében paradicsomokat termeszt, és mellesleg  'libabőr betűket' készít:   a szedőkeretben úszkálva  véletlenszerűen adnak ki egy szöveget,  ugyanis a betűk állandó mozgásban vannak. Egyiptomban  a  könyvek tartalmát úgy őrzik meg az örökkévalóságnak, hogy múlandó testekre tetoválják szövegüket.

  Dél-Afrikában egy kavicsban élő féreg, a kamma távollévő szeretteink lépteiből szövi fonalát. De hőseink megfordulnak olyan hínárszigeten, amely csak nagy nehezen engedi ki őket fogságából, és egy hajótörött szigetén is, aki halottnak képzeli magát, és ezért nem is hajlandó visszatérni az élők világába.

  Angliában pedig egy fekete kalóznő készül végső leszámolásra élete legnagyobb ellenfelével. Miközben egy asszony játékautomatákat készít szép csendben kis londoni boltjában, gyermekek  és  felnőttek  örömére.

  De mesélhetnék még sok mindenről, például a drágakövekből és fémből épített kertről, ahol a kertész egy könyvre bukkan az élettelen kövek alatt, és ezt a könyvet titokban, éjszakánként olvasgatja. A történet bőven tartogat még meglepetéseket azoknak, akik úgy döntenek, hogy megismerkednek vele.

 

  A kezünkben tartott könyv folyamatosan kikacsint ránk, mesél nekünk saját megszületéséről, de nem csupán arról, hanem könyvtársaiéról is: a technikai feladatoktól kezdve a papírfajtákon át a megjelenítendő tartalomig minden egyes részletről. A szalamandrán pedig nem fog a tűz: nem tudja elpusztítani, hiszen az a lételeme, abból táplálkozik. Akit magához vonz, annak nincs más választása: körülötte kering, mint egy kis fényre vágyó pille...

  Mert az egész Univerzum egy hatalmas könyv, csak még nem írta meg senki. És minden könyv egy külön univerzum, ezáltal maga a végtelen.

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

  Régóta szerettem volna elolvasni A szolgálólány meséje című regényt az írónőtől, de a filmsorozat készítői megelőztek, így a könyvet most elhalasztottam.  A 'szent sorrenddel' ellentétben ugyanis én először a filmet nézem meg, aztán olvasom a könyvet, ellenkező esetben annyira a könyvet keresem a filmben, hogy azt megsínyli az élmény. (Érdekes, de fordított sorrendben ez a veszély nem fenyeget az olvasási élményre nézve, kivéve ha rossz a könyv. Akkor meg úgyis mindegy.) Márpedig egy jó film megérdemli, hogy önálló alkotásként kezeljék. Viszont mindenképpen meg akartam ismerkedni Margaret Atwooddal, és a választásom erre a regényre esett. Nem bántam meg, egészen összebarátkoztunk.

  Bár a regény cselekménye négy szálon fut (szigorúan véve kettő: egy élettörténet, és abban megjelenítve egy regény, de az élettörténet leírása közben a jelenbe is belelátunk, a közbeékelt regényben pedig szintén van egy regény: igazi mis en abyme szerkezet), a történet maga egyszerű, mondhatjuk hétköznapi: egy család története, árulásokkal tarkítva. Bűn és bűnhődés, a jóvátétel megkísérlése.

  A regény az írás aktusáról is szól: miközben a főszereplő, Iris, élete alkonyán  megpróbálja rekonstruálni  a számára  legfontosabb eseményeket, óhatatlanul értelmezi, szerkeszti, újraírja azokat. Az írás és az élet párhuzamba állítása: visszanézve éppúgy megalkotjuk, újraértelmezzük életünk történetét, ahogyan az író megalkotja írását. Iris nyomot akar hagyni, bizonyítékot a létezéséről. És persze van egy nagyon konkrét célja ezzel.

  Az egész regényen átívelő szimbólumok felfejtésére nem vállalkoznék, de kiindulásként belekapaszkodhatunk a főszereplő nevébe: Iris nem csak egy szép virág, hanem a szivárvány istennője is egyben a görög mitológiában. Közvetít halandók és halhatatlanok között, elvezeti a halottak lelkét Elíziumba (Élüszion) életük végén. Oda azonban az Emlékek taván keresztül vezet az út. Ennek az útnak vág neki főszereplőnk is: hogy kit akar átkísérni, azt ki-ki eldöntheti maga.

  A görög-római mitológia mellett Avalionnal (a család birtokának neve, még a nagyszülők építették) a kelta hitvilág szimbólumai szintén megjelennek, a közbeékelt regény (melynek címe A vak bérgyilkos) fantasztikus elemei pedig a főszereplő életének eseményeire reflektálnak. És akkor még nem is említettem Coleridge Kubla Kán című versét, amelyet az egyik bál témájául választanak.

  Narrátorunk időskori verziója egyébiránt sokkal szimpatikusabb, mint fiatalkori önmaga: humorosabb, emberibb, bölcsebb.  Öniróniával veszi tudomásul testi hanyatlásának jeleit, szarkazmusa az élet minden területére kiterjed, tűpontos megfigyelései saját magára és környezetére irányulnak. A mostani és az akkori önmagára egyaránt. S mivel a szálak felfejtésével az idővel ellentétes irányban haladunk, egyre elviselhetetlenebbé, szemellenzősebbé és végtelenül önzővé válik karaktere az olvasó szeme előtt. Ítélkezni semmiképpen sem akarok felette,  hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül, ezt a javára kell írni.

  Laura Chase, a főszereplő húga a legizgalmasabb szereplő. Gyerekkorától kezdve mindent szó szerint értelmezett, Isten létezését sem kérdőjelezte meg, és az ezt bizonyító összefüggéseket megpróbálta fellelni a mindennapok legapróbb történéseiben is akár.  A környezete által furcsának bélyegzett lány nagyon is intelligens, mélyen gondolkodó volt, és mint kiderült, sokkal jobban átlátta a helyzetet, mint a nővére (egyetlen dolgot kivéve).     Furcsasága abban rejlett, hogy másokkal ellentétben ő komolyan vette az olyan fogalmakat, mint a hit, emberi tartás, segítségnyújtás - nem pedig álszent módon, mint a nagy többség. Különösnek talált kérdései a világ értelmezésére irányultak, és nem is voltak hiábavalóak: mélyebben megértette, mint a józannak tartott Iris, aki csak a felszínt kapargatta. Emberismerete eredményeit néha sajátos módon jelenítette meg: a fotókon különbözőképpen kiszínezte az embereket, annak megfelelően, hogyan vélekedett róluk. Irist például kékre, magát sárgára, sógorát és annak húgát zöldre festette.

  Margaret Atwood egy hétköznapi történetet mond el, mégis az írásmód, a bravúros narráció és az egyetemessé tágított gondolatok, melyek néha fájnak, néha továbbtöprengésre késztetnek, néha megmosolyogtatnak, de semmiképp sem hagynak hidegen: mindezek azt eredményezik, hogy kis túlzással, még a telefonkönyvet is elolvasnám az ő tolmácsolásában.

 

 

Sun-Mi Hwang: Rügy

"Kint ragyogott a nap. Az udvar szélén az akácfa telistele volt hófehér virággal Az édes illatot felkapta a szél, besurrant a ketrecbe, betöltötte Rügy szívét. Felállt, és kidugta a fejét a rácson. Csupasz, tollatlan nyakát véresre dörzsölte a drót. A levelek megint virágot tojtak! Rügy irigykedett. Ha félig lehunyta a szemét, láthatta a halványzöld leveleket, amelyek lassan kibomlottak és illatos virágokat hoztak a világra. Aznap látta először a virágzó akácfát, amikor bezárták a ketrecbe. Pár nappal később a fa ledobta a virágait, amelyek hópiheként kavarogva terítettek be mindent, és nyomukban zöld leveleket lengetett a fa. A levelek késő őszig éltek, aztán megsárgultak és halkan hullani kezdtek. Rügyet lenyűgözte a levelek ereje: ellenálltak a viharoknak és az esőnek, aztán lassan kifakultak, leváltak az ágról. Amikor tavasszal meglátta, hogy újjászülettek, frissen és zölden, magánkívül volt az izgalomtól."

   Szeretetről, anyaságról, önfeláldozásról, bátorságról és még sok egyéb, fontos dologról szól a rövidke történet, de a mindent elborító magány érzése ezek közül is kiemelkedik. Rügy, a főszereplő tyúkocska egy kontemplatív elme, egyáltalán nem buta, ahogyan azt sokan hiszik róla, folyamatosan értelmezi önmagát, a környezetét és az abban betöltött szerepét.
  Van egy nagy álma, és azt meg is valósítja, akkor is kitart, tűzön-vízen át, amikor szembesül annak minden nehézségével. Anyává szeretne válni, és azzá is válik: mert az anyaság lényege a szeretet, a feltétel nélküli, semmit sem váró és mindent odaadó. Ezzel összefüggésben a szabadságvágy is megjelenik, egyrészt a döntés szabadsága: akkor is anya lesz, ha mások nem ezt a sorsot szánják neki. Másrészt, ehhez meg kell szöknie a tanyáról, és meg kell tapasztalnia ennek a helyzetnek minden előnyét, de hátrányait is. Mert innentől kezdve egyedül kell boldogulnia, ebben egyébként nagyon ügyesnek bizonyul. Azonban ott van még a határtalan magányosság érzése, amely a tyúkólban is jelen volt, de azért ott éltek mellette más állatok, az ember pedig gondoskodott róla. 
   Amikor rálel a kikeltendő tojásra, ez a probléma megoldódni látszik, sőt egy érdekes barátság is kialakulóban egy vadkacsával.  Bár a vadkacsát elveszíti, a fióka kikel, és végre célja van létezésének. Ám a magány, mint egy mindig visszatérő (vagy mindvégig jelenlévő, csak időnként a napfényben bujkáló) esőfelhő végigkíséri az életét. A baromfiudvarban is magányos volt, de most, ebben a szeretetre épülő anya-fia kapcsolatban sem szabadulhat annak árnyékától. S ez már egzisztenciális mélységet ad a nem is olyan egyszerű tyúkocska, Rügy életének.
   Gyönyörű, költői stílusban megfogalmazott gondolatok, képiség Szabó T. Annától megszokott igényes fordításban. Mindezt Földi Andrea illusztrációi egészítik ki, amelyek szépen belesimulnak a történetbe. Azok számára, akik kezükbe veszik a könyvet, az is kiderül, hogy Rügynek nem egy, hanem két álma volt: a repülés érzését, a korlátok nélküli szabadságot megtapasztalni, s hogy ezt végső soron eléri-e vagy sem, annak eldöntése az olvasóra vár.

"Rügy. Ez a legjobb név a világon. A rügy levéllé bomlik, belekapaszkodik a napba és a szélbe, aztán lehull, szétkorhad, avarrá lesz, amiből aztán megint illatos virágok szökkennek elő. Rügy szeretett volna célt találni az életének, úgy, mint az akácfa rügyei. Ezért nevezte el magát róluk."

Az utolsó boszorkány történetei

  Fábián Jankától még nem olvastam egyetlen regényt sem, ez a történet azonban kíváncsivá tett: a XVIII. századi Budán, Bécsben és Esztergomban kalandozhatunk, méghozzá egy valódi boszorkány társaságában. Mindez elég izgalmasan hangzott ahhoz, hogy kezembe vegyem a könyvet.




Vár (Buda)

  A hangulatteremtés, a történelmi kor megidézése igazán jól sikerült, látszik, hogy az írónő elmerült ebben  a  világban és a tanulmányainkból ismert  Habsburg-dinasztia  egy-két tagjának  emberibb arcát is megmutatta. Az más kérdés, hogy Mária Terézia renoméja ezzel nem sokat nyert, hiszen valódi hisztérikaként jelenik meg, akaratos és szeszélyes nőként, aki azonban aláveti magát férjének.


Buda (Várnegyed)

  A  kor  nyelvi eszközökkel való megidézése már nem volt ennyire sikeres, ám az is tény, hogy a XVIII. századi magyar nyelv használata nem eredményezne túlságosan olvasóbarát szöveget. Az akkori  szófordulatok alkalmazása, a kifejezésmód, mondatalkotás nagyon idegenül hatna, arról nem is beszélve, hogy szavaink egy része elavult már, más részük nem is létezett abban a korszakban. (Például a kórház nyelvújításkori összetétel, az ispotály talán jobb választás lett volna, de minden szót nem vizsgálhat nagyító alatt egy író sem, ezt belátom.) 

  A stílus egyébiránt gördülékeny, a történet egyszerű, a regény olvastatja magát, egy alapos szerkesztői munka  azért ráfért volna. Ami talán a legzavaróbb hiba, az a rengeteg ismétlés: szóismétlés a mondatokban, cselekményösszefoglaló a fejezetek elején. S bár eredetileg részletekben került az olvasók elé,   erre léteznek  finomabb megoldások. (Előre- és hátrautalások segítségével újabb információ csempészhető a mondatokba, a felidézett tartalmat mintegy kiindulópontként alkalmazva.)

  A másik nagy hiba a felkészületlenség a választott témában. A szerzőnek  ugyan nem kell járatosnak lennie a gyógyfüvek használatában, főszereplőjének, Sárosi Felíciának, a  gyógyfüves asszonynak azonban igen, s így végső soron az írónőnek is. Ennek ellenére Felícia csupán néhányat alkalmaz közülük, azok is a legismertebbekből kerülnek ki. Ráadásul, amikor elhívják Mária Terézia beteg gyermekeihez a kórházból, ahol  hadi sérülteket gyógyít, rögtönöznie kell, mert  kiderül, hogy nincsenek  kosarában  gyomor- és bélpanaszok enyhítésére alkalmas növények. (A vérhas a fronton leggyakrabban pusztító járványok egyike.) Ilyen hibát Sárosi Felícia, a füves boszorkány sohasem vétett volna, ezzel hiteltelenné vált a karakter.




Demel kávéház (Bécs)

  De logikai bakikból is akad bőven, a fülszövegtől kezdve, melyből megtudhatjuk, hogy főszereplőnk milyen kalandokba keveredik Budán: például férjével kávéházat nyit Bécsben :). Ahol természetesen németül beszélnek, de az írónő bele-belecsempészett nekünk egy-két német szót vagy mondatot a magyar szövegbe, annak ellenére, hogy a párbeszéd valószínűleg végig németül folyik ezekben a jelenetekben  (gondolom a miheztartás végett).





Esztergom (Széchenyi tér)

  Ám a szerző  nemcsak a gyógynövények világában mozog idegenül, sajnos a folklór terén is bosszantó tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot. Mert míg a latin kifejezésekkel tarkított esztergomi boszorkányper leírásánál még az ismertebb szavakat is akkurátusan magyarázattal látja el lábjegyzetben, addig a fiatal Felícia tudatlanságát megjegyzés nélkül hagyja: a lány ugyanis nem érti, hogy Borcsa, a Gellért-hegy boszorkánya miért idézi meg egyszerre a hold pogány istennőjét, és kéri egyúttal Boldogasszony segítségét.  Szerelmi varázslatért feltehetően nem Szűz Máriához fordult, a  Boldogasszony kifejezés a magyar néphitben  egy  pogány istennő  megnevezésére szolgált, még az ősi időkben, a kereszténység felvétele előtt. (Az ő alakja később elhalványult, lassan feledésbe merült, de egyes néprajzkutatók szerint nem kétséges, hogy valaha hitvilágunk fontos alakja volt.) 

 





Jean-Étienne Liotard:
A szép csokoládés lány

  Egy írónak sokkal mélyebb ismeretekkel kell rendelkeznie regényének témájában, vagy annak megírása előtt pótolnia szükséges a hiányosságokat. Ez sajnos elmaradt.  Érdekes lett  volna belepillantani  egy korabeli budai pékség vagy osztrák kávéház mindennapjaiba, de jószerével csupán annyit tudtam meg, mennyire megéri a háború alatt  kávéval nyerészkedni...



  Pedig olyan sok lehetőséget hagyott kiaknázatlanul, például Felícia alakjában, aki sok mindent átélt, megtapasztalt, többször is okos asszonyként említik, mégsem osztja meg az olvasókkal bölcsességét.

  Még akkor is, ha a mélyenszántó gondolatok nem jelentenek elvárást a szórakoztató irodalomban (ártani éppen nem ártanak), azért érdekelt volna, miként látja a világot  a főszereplő: nőként, gyógyítóként  a XVIII. században, magyar társtulajdonosként egy bécsi kávézóban osztrák férj oldalán, félig-meddig boszorkányként egy babonaságra igencsak érzékeny korszakban. 

 

 

Csillagom, vezess...

  Az a bizonyos három király kétezer évvel ezelőtt, a hajósok a mai napig és Tristran Thorn Falva falvából, a viktoriánus Angliában: mindannyian csillagjukat követve érkeznek meg céljukhoz.  Persze csak a végén derül ki, hogy kit hová vezérel, még az is megeshet, hogy a követendő csillag fontosabbá válik magánál a célnál: pontosan ez történik a fent megnevezett ifjú esetében, aki Neil Gaiman Csillagpor című  regényének főszereplője.

  A London közeli Falva falvát csupán egy fal választja el Tündeföldétől, de ez a fal mindössze az évnek egyetlen napján nyitott: május elsején szabad az átjárás a falusiaknak és a világ minden tájáról érkező jövevényeknek.  A kalandok akkor kezdődnek, amikor az olvasó előtt is feltárul ez a világ: Tristrannal együtt fedezhetjük fel, aki szíve hölgyének ígérvén egy bizonyos hullócsillagot, nekivág az ismeretlen veszélyeket és izgalmakat rejtegető tiltott területnek. Itt aztán  furcsábbnál furcsább alakokkal találkozik, némelyikről azt sem tudja, miféle szerzet: mint például a kalapos, szőrös, mókás kis fickó, aki nagy segítségére van útja során. 

  De akadnak itt villámvadászok is, akik felhők között repülnek hajójuk fedélzetén, bűvös üvegvirágok, amelyeknek az árát gyermekkori álmainkban mérik, gyertyafénynél bárhová eljuthatunk és olyan hétköznapi dolgokkal is találkozunk, mint az apai örökségért egymást meggyilkolni "kényszerülő" testvérek. 

 

  Tristránnak a csillag megtalálása közben megannyi veszéllyel is szembe kell néznie, egy alkalommal  útitársával gyanútlanul belesétálnak egy Hervatagosba. Mert minden mesében van  legalább egy erdő, ez azonban nem akármilyen: homályával, a színek és  alakok elrejtésével  galádul lecsalja őket az ösvényről, méghozzá azzal a céllal hogy jót falatozzon belőlük.

  Hogy ne csak gonosz fák kerüljenek a történetbe, egy hajdani szépséges nimfa, mai alakjában szépséges bükk, ifjú vándorunk segítségére siet, és levelével, na meg fontos információkkal ajándékozza meg. Tristrannak itt minden új, tehát az ismeretek aranyat érnek számára, ahogyan a régi mondókák is, mert ebben a világban, mint kiderül, varázsigeként funkcionálnak.

  Arra például hamarosan rá kell jönnie, hogy ezen a varázslatos helyen még a csillag sem egy élettelen kődarab, nem ám. És sajnálatos módon nem csupán ő szeretné megkaparintani, a Lilim pedig nem mindennapi ellenfél. Három vénséges vén asszony éldegél egy kunyhóban a rengeteg mélyén, de fekete tükrükben ott él a három gyönyörű, sudár fiatal nő egy fekete palotában, melynek udvarán a fekete vizű medencét sellő formájú szoborral díszített szökőkút táplálja. Ők a Lilim, a boszorkánykirálynő (egy személyben három): korszakok jönnek, korszakok mennek, ő azonban állandó. És egy csillag dobogó szívére van szükség, hogy a tükörben látható fiatalság életre kelve kilépjen onnan.

  Szívesen elmerültem a tündérmesében, amely azért tartalmazott csavarokat, iróniát, így felnőttek által is élvezhetővé vált, miközben megtartotta eredeti, elbűvölő-bájoló funkcióját, melynek  köszönhetően  ezek a  felnőttek újra gyermekké válhatnak néhány órára.

   A karakterek kidolgozása a meséknek megfelelően nem volt túlságosan mély, de az a néhány vonás, amellyel megrajzolták őket, tulajdonképpen elégnek is bizonyult. A háttérvilág szimbolikája telis-tele intertextuális utalásokkal a görög mitológia  nimfájától kezdve Alice Tükörországából kiragadott unikornis-oroszlán párbajon át egészen a sumér illetve héber mitológia megidézéséig.  Ennek megfelelően filozofikus gondolatokkal átitatott, és egyedi ötletekben sem szegény.

  Szerettem a humorát, és itt emelném ki a fordító munkáját, akinek sikerült a szóvicceket olyan frappánsan átültetnie magyar nyelvre, hogy az olvasó el is feledkezhet arról, hogy eredetileg nem magyar nyelven íródott könyvet olvas. Az egyik mellékszereplő konzekvensen más alakban használ egyes kifejezéseket, s így természetesen a jelentésük is megváltozik: a humornak ezt a fajtáját pedig igen nehéz egyik nyelvből a másikba átültetni, hiszen a második (vagy sokadik) jelentés nem feltétlenül azonos a két nyelvben.

  A nyelvezet már-már lírai szépségű egyes részekben, hasonlatokkal, metaforákkal, szinesztéziákkal gazdagított leírásokkal tarkított. És mivel az író bizonyította, hogy igenis birtokában van az írás képességének, ezért nem hallgathatom el, hogy voltak jelenetek, amelyek vázlatosra sikeredtek. A kalandok átélése  helyett sokszor csupán azok megemlítésére kerül sor, máskor viszont igen élvezetes elbeszélést kapunk: így még bosszantóbban kiütközik a hiányosság.

  A könyv alapján film is készült, évekkel ezelőtt, az olvasási élményt megelőzve láttam, és akkor nagyon tetszett. Tulajdonképpen ezért szavaztam bizalmat az írónak újra, az általam elsőként olvasott  regénye (A temető könyve) ugyanis hatalmas csalódást okozott.  A Csillagpor után azonban bátran belevágok a következőbe. A filmet néhány humoros jelenettel gazdagították, egy-két karakter is több  teret kapott (a villámvadászok),  és mindez egyáltalán nem vált hátrányára.