Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

  Régóta szerettem volna elolvasni A szolgálólány meséje című regényt az írónőtől, de a filmsorozat készítői megelőztek, így a könyvet most elhalasztottam.  A 'szent sorrenddel' ellentétben ugyanis én először a filmet nézem meg, aztán olvasom a könyvet, ellenkező esetben annyira a könyvet keresem a filmben, hogy azt megsínyli az élmény. (Érdekes, de fordított sorrendben ez a veszély nem fenyeget az olvasási élményre nézve, kivéve ha rossz a könyv. Akkor meg úgyis mindegy.) Márpedig egy jó film megérdemli, hogy önálló alkotásként kezeljék. Viszont mindenképpen meg akartam ismerkedni Margaret Atwooddal, és a választásom erre a regényre esett. Nem bántam meg, egészen összebarátkoztunk.

  Bár a regény cselekménye négy szálon fut (szigorúan véve kettő: egy élettörténet, és abban megjelenítve egy regény, de az élettörténet leírása közben a jelenbe is belelátunk, a közbeékelt regényben pedig szintén van egy regény: igazi mis en abyme szerkezet), a történet maga egyszerű, mondhatjuk hétköznapi: egy család története, árulásokkal tarkítva. Bűn és bűnhődés, a jóvátétel megkísérlése.

  A regény az írás aktusáról is szól: miközben a főszereplő, Iris, élete alkonyán  megpróbálja rekonstruálni  a számára  legfontosabb eseményeket, óhatatlanul értelmezi, szerkeszti, újraírja azokat. Az írás és az élet párhuzamba állítása: visszanézve éppúgy megalkotjuk, újraértelmezzük életünk történetét, ahogyan az író megalkotja írását. Iris nyomot akar hagyni, bizonyítékot a létezéséről. És persze van egy nagyon konkrét célja ezzel.

  Az egész regényen átívelő szimbólumok felfejtésére nem vállalkoznék, de kiindulásként belekapaszkodhatunk a főszereplő nevébe: Iris nem csak egy szép virág, hanem a szivárvány istennője is egyben a görög mitológiában. Közvetít halandók és halhatatlanok között, elvezeti a halottak lelkét Elíziumba (Élüszion) életük végén. Oda azonban az Emlékek taván keresztül vezet az út. Ennek az útnak vág neki főszereplőnk is: hogy kit akar átkísérni, azt ki-ki eldöntheti maga.

  A görög-római mitológia mellett Avalionnal (a család birtokának neve, még a nagyszülők építették) a kelta hitvilág szimbólumai szintén megjelennek, a közbeékelt regény (melynek címe A vak bérgyilkos) fantasztikus elemei pedig a főszereplő életének eseményeire reflektálnak. És akkor még nem is említettem Coleridge Kubla Kán című versét, amelyet az egyik bál témájául választanak.

  Narrátorunk időskori verziója egyébiránt sokkal szimpatikusabb, mint fiatalkori önmaga: humorosabb, emberibb, bölcsebb.  Öniróniával veszi tudomásul testi hanyatlásának jeleit, szarkazmusa az élet minden területére kiterjed, tűpontos megfigyelései saját magára és környezetére irányulnak. A mostani és az akkori önmagára egyaránt. S mivel a szálak felfejtésével az idővel ellentétes irányban haladunk, egyre elviselhetetlenebbé, szemellenzősebbé és végtelenül önzővé válik karaktere az olvasó szeme előtt. Ítélkezni semmiképpen sem akarok felette,  hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül, ezt a javára kell írni.

  Laura Chase, a főszereplő húga a legizgalmasabb szereplő. Gyerekkorától kezdve mindent szó szerint értelmezett, Isten létezését sem kérdőjelezte meg, és az ezt bizonyító összefüggéseket megpróbálta fellelni a mindennapok legapróbb történéseiben is akár.  A környezete által furcsának bélyegzett lány nagyon is intelligens, mélyen gondolkodó volt, és mint kiderült, sokkal jobban átlátta a helyzetet, mint a nővére (egyetlen dolgot kivéve).     Furcsasága abban rejlett, hogy másokkal ellentétben ő komolyan vette az olyan fogalmakat, mint a hit, emberi tartás, segítségnyújtás - nem pedig álszent módon, mint a nagy többség. Különösnek talált kérdései a világ értelmezésére irányultak, és nem is voltak hiábavalóak: mélyebben megértette, mint a józannak tartott Iris, aki csak a felszínt kapargatta. Emberismerete eredményeit néha sajátos módon jelenítette meg: a fotókon különbözőképpen kiszínezte az embereket, annak megfelelően, hogyan vélekedett róluk. Irist például kékre, magát sárgára, sógorát és annak húgát zöldre festette.

  Margaret Atwood egy hétköznapi történetet mond el, mégis az írásmód, a bravúros narráció és az egyetemessé tágított gondolatok, melyek néha fájnak, néha továbbtöprengésre késztetnek, néha megmosolyogtatnak, de semmiképp sem hagynak hidegen: mindezek azt eredményezik, hogy kis túlzással, még a telefonkönyvet is elolvasnám az ő tolmácsolásában.