Dunajcsik Mátyás: A Szemüveges Szirén

  Mi is eshetne jobban egy tikkasztóan meleg nyári napon, mint egy hűsítő tengeri kaland? Ezért választottam ezt az ígéretesnek tűnő ifjúsági regényt, de az élmény felemás lett. A szerzőnek van stílusa, rengeteg ötlete, mesélő kedve, A Szemüveges Szirén elolvasása után mégis hiányérzet maradt bennem a kihagyott lehetőségek miatt. Sajnálom, mert Dunajcsik Mátyásban lenne potenciál, de a jó végeredményhez azért más is szükséges, például egy felkészült szerkesztő, aki javítja a következetlenségeket és adott esetben visszaadja a kéziratot, mert az még nincs kész.

 

 

  Legjobban az írás kreativitása fogott meg: a főszereplő kislány, Atlanta a szeleket állatokról nevezi el, a tenger hullámzásához pedig egy-egy zeneművet társít, és ettől igen érzékletessé válik a helyszín bemutatása. Egy parányi sziget világítótornyában élni önmagában érdekesen hangzik, és ehhez jön még a különleges szivárványsirályok megmentésére irányuló expedíció, szellemhajóval és annak legénységével való találkozás teliholdas éjszakán, bálnák vonulásának megfigyelése. A probléma az, hogy ezek egy részét nem átéljük, csupán meghallgatjuk, mint egy mesét. Egy regényben azonban sokkal inkább valódi kalandokat várunk, amelybe beleélhetjük magunkat.

  A végére azért ezt is megkapjuk, csak éppen az érzelmi reakciók hiteltelenek. Egy tizenéves kislány, egyedül az óceánon, alkonyatkor a leszálló ködben találkozik egy kísértethajóval és annak utasaival: minden adott a rémisztő hangulathoz,  Atlanta viselkedése azonban igencsak hihetetlen, szinte alig ijed meg, és egyáltalán nem kételkedik abban amit lát. Így aztán az olvasó sem borzong különösebben.

  És ha egy gyerekről még feltételezzük is, hogy nem lepődik meg a legenda életre kelésén, melyik felnőtt ne kételkednék, ha nagy hirtelen beállítana a régóta halott nagypapája néhány szintén  kísértet cimborájával? Ha pedig meggyőződnek róla, hogy nem ostoba tréfáról van szó, akkor is a döbbenet, a félelem és egyéb érzelmek megjelenése erősen valószínűsíthető. De nem ebben a történetben, itt aki csak él, azonnal boldogan öleli keblére a szellemeket, és rögtön teával, süteménnyel kínálja őket. Amit azok örömmel fogadnak, szívesen fogyasztanak. :) Tudom hogy gyerekeknek szánták, de 10+  az ajánlott korosztály, ők pedig már igencsak kritikusak, és észrevesznek minden logikátlanságot.

  A stílus viszont magával ragadó, megkapó, éppen ezért nagy kár, hogy a történet kidolgozatlan maradt. Ráadásul rögtön az első bekezdésben elírást találunk, a legjobban mégis az álokoskodás bosszantott. Az egyik szereplő ugyanis azt fejtegeti, hogy az ember milyen kegyetlen tud lenni azokkal szemben, akiknek nem érti a nyelvét: véleménye szerint ez okozza az állatokkal szemben tanúsított érzéketlenséget. Ez viszont hatalmas ostobaság! Aki látott már szenvedő állatot, az tisztában van vele, hogy mennyire ki tudja fejezni az érzelmeit, fájdalmát (persze az örömét is). A nonverbális kommunikáció pedig sokkal hatékonyabban működik az emberek körében is, az érzelmek kifejezéséhez nem feltétlenül szükségesek szavak. Aki kegyetlenkedni akar, azt nem hatja meg a könyörgés, akár édes anyanyelvén, akár a szemekben, a mimikában megjelenő kín formájában érkezik hozzá az üzenet.

  Nagyon egyszerű világképet tükröz a gyerekek felé, de a világ, sajnos vagy szerencsére, nem így működik. Ehhez kapcsolódik a gyász feldolgozásának témája, amellyel nem tud mit kezdeni az író. A főszereplő kislány elvesztette az anyukáját, a történetben azonban ez csak felszínesen van jelen, semmilyen mélységet nem kapott. Akkor pedig mi szükség volt rá?  Ilyen formában egyáltalán nem segít a hasonló helyzetben lévő gyerekeknek, csupán 'díszletelemként' szolgál.

(És egy apróság a végére:

"Szerencsére a kis szigetnek ezen az oldalán szinte vízszintesen bukott alá a sziklafal a tengerbe, így egészen közel tudtunk menni hozzá."

Nem függőlegesen inkább? Nem vagyok gyakorlott tengerész, lehet, hogy tévedek, de nekem így logikusabb.)
 

  Így utólag végigolvasva kissé szőrszálhasogatónak tűnik a véleményem, mert valójában egy kellemes, délutáni szórakoztató olvasmánynak megfelel, de az igazán jó ifjúsági regényhez nekem ez kevés. Hiányzik belőle a mélység, amelytől korosztálytól függetlenül olvasható lenne. Talán azért voltam picit szigorúbb, mert az írásban látom a lehetőséget, és bosszant, hogy ezt a ziccert most kihagyták...