Thomas Wharton: Szalamandra





Neuschwanstein (ilyennek képzelem
a könyvben szereplő kastélyt)

  Könyvszerető embereknek ez a regény valódi  kincsesbánya: egy kastély, amely valójában a falait állandóan változtató hatalmas könyvtár;   a végtelen könyv, melynek megalkotására kísérletet tesznek; az Alexandriai könyvtár továbbélésének egy lehetséges megoldása;  a végtelent kutató titkos társaság. És mindez csupán a jéghegy csúcsa,  oly sok mindent sűrített írója a regénybe. Nevezhetjük pikareszknek, amennyiben játszik annak kereteivel, vagy akár a mágikus realizmus fogalmi dobozába is betuszkolhatjuk: minden illik rá, és egyik sem elég tág, hogy valamennyi aspektusával együtt beleférjen.

  A szereplők, a történet, a könyv, minden egyes elem egy-egy szimbólum, mely a végtelenhez akar közelebb juttatni minket, s a végtelen szimbóluma végső soron maga a könyv. Labirintusba érkezünk: egyben egy önmagába visszaérkező, saját farkába harapó kígyó, ilyen értelemben inkább útvesztőhöz hasonlítanám, nem is labirintushoz.  

   Hiszen az egész Univerzum egy hatalmas könyv, csak még nem írta meg senki. És minden könyv egy külön univerzum, ezáltal maga a végtelen.

  Mert mi lehetne végtelenebb, mint egy történet, amely számtalan másik történet kezdőpontja lehet, s egyben vége is, netán a közepe. És mikor tud leginkább lelassulni, mondhatni megállni az idő, ha nem egy jó történetben való elmerülés közben?  Ebből a szempontból  egyáltalán nem meglepő, hogy Pica fejest ugrik a szedőkeretben úszkáló betűk közé.

 A lányt egy betűtípusról nevezték el, de a név mást jelent, ha egy másik nyelven értelmezzük hangalakját. Ez a lány elindul megkeresni a szüleit, akik elég rendhagyó körülmények között találkoztak és szerettek egymásba: egy kastélyban, amely  két birodalom határán áll, egyikhez sem tartozik, de mindkét helyre adózik, ezt megelőzendő állandóan mozgásban lévő falakat  építettek. Ide érkezik Nicolas Flood, az angol nyomdász, a rejtvényekért és a könyvekért egyaránt rajongó gróf meghívására. Csakhogy a különc gróf nem veszi jónéven, hogy a könyveket fejből idéző, a mechanikus szerkezetek iránt is érdeklődő egyetlen leánya, Irina és a vendég egymásba szeretnek. Szerelmükből születik meg Pica, aki árvaházban töltött gyermekévei után édesapját kiszabadítja börtönéből, melyet végső soron önmagának teremtett, azután bejárja kis csapatával a világot, hogy édesanyja nyomára leljen. Nyomukban egy abbéval, akinek határozott céljai vannak.

Gutenberg nyomdája

  Egy olyan világba csöppenünk szereplőinkkel együtt, amelyben minden megtörténhet. Dzsinn (a társaság oszlopos tagja) a múltból olvassa ki a jövőt,  amely  a jelenben melankolikussá teszi, és gépnek álcázva indul el azon az ösvényen, amely végül megmutatja a saját útját. (Hiszen Kínában az emberek már régen nem hisznek az automatákban, de azért úgy tesznek mintha.)

  Egy fémműves mester velencei kertjében paradicsomokat termeszt, és mellesleg  'libabőr betűket' készít:   a szedőkeretben úszkálva  véletlenszerűen adnak ki egy szöveget,  ugyanis a betűk állandó mozgásban vannak. Egyiptomban  a  könyvek tartalmát úgy őrzik meg az örökkévalóságnak, hogy múlandó testekre tetoválják szövegüket.

  Dél-Afrikában egy kavicsban élő féreg, a kamma távollévő szeretteink lépteiből szövi fonalát. De hőseink megfordulnak olyan hínárszigeten, amely csak nagy nehezen engedi ki őket fogságából, és egy hajótörött szigetén is, aki halottnak képzeli magát, és ezért nem is hajlandó visszatérni az élők világába.

  Angliában pedig egy fekete kalóznő készül végső leszámolásra élete legnagyobb ellenfelével. Miközben egy asszony játékautomatákat készít szép csendben kis londoni boltjában, gyermekek  és  felnőttek  örömére.

  De mesélhetnék még sok mindenről, például a drágakövekből és fémből épített kertről, ahol a kertész egy könyvre bukkan az élettelen kövek alatt, és ezt a könyvet titokban, éjszakánként olvasgatja. A történet bőven tartogat még meglepetéseket azoknak, akik úgy döntenek, hogy megismerkednek vele.

 

  A kezünkben tartott könyv folyamatosan kikacsint ránk, mesél nekünk saját megszületéséről, de nem csupán arról, hanem könyvtársaiéról is: a technikai feladatoktól kezdve a papírfajtákon át a megjelenítendő tartalomig minden egyes részletről. A szalamandrán pedig nem fog a tűz: nem tudja elpusztítani, hiszen az a lételeme, abból táplálkozik. Akit magához vonz, annak nincs más választása: körülötte kering, mint egy kis fényre vágyó pille...

  Mert az egész Univerzum egy hatalmas könyv, csak még nem írta meg senki. És minden könyv egy külön univerzum, ezáltal maga a végtelen.

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

  Régóta szerettem volna elolvasni A szolgálólány meséje című regényt az írónőtől, de a filmsorozat készítői megelőztek, így a könyvet most elhalasztottam.  A 'szent sorrenddel' ellentétben ugyanis én először a filmet nézem meg, aztán olvasom a könyvet, ellenkező esetben annyira a könyvet keresem a filmben, hogy azt megsínyli az élmény. (Érdekes, de fordított sorrendben ez a veszély nem fenyeget az olvasási élményre nézve, kivéve ha rossz a könyv. Akkor meg úgyis mindegy.) Márpedig egy jó film megérdemli, hogy önálló alkotásként kezeljék. Viszont mindenképpen meg akartam ismerkedni Margaret Atwooddal, és a választásom erre a regényre esett. Nem bántam meg, egészen összebarátkoztunk.

  Bár a regény cselekménye négy szálon fut (szigorúan véve kettő: egy élettörténet, és abban megjelenítve egy regény, de az élettörténet leírása közben a jelenbe is belelátunk, a közbeékelt regényben pedig szintén van egy regény: igazi mis en abyme szerkezet), a történet maga egyszerű, mondhatjuk hétköznapi: egy család története, árulásokkal tarkítva. Bűn és bűnhődés, a jóvátétel megkísérlése.

  A regény az írás aktusáról is szól: miközben a főszereplő, Iris, élete alkonyán  megpróbálja rekonstruálni  a számára  legfontosabb eseményeket, óhatatlanul értelmezi, szerkeszti, újraírja azokat. Az írás és az élet párhuzamba állítása: visszanézve éppúgy megalkotjuk, újraértelmezzük életünk történetét, ahogyan az író megalkotja írását. Iris nyomot akar hagyni, bizonyítékot a létezéséről. És persze van egy nagyon konkrét célja ezzel.

  Az egész regényen átívelő szimbólumok felfejtésére nem vállalkoznék, de kiindulásként belekapaszkodhatunk a főszereplő nevébe: Iris nem csak egy szép virág, hanem a szivárvány istennője is egyben a görög mitológiában. Közvetít halandók és halhatatlanok között, elvezeti a halottak lelkét Elíziumba (Élüszion) életük végén. Oda azonban az Emlékek taván keresztül vezet az út. Ennek az útnak vág neki főszereplőnk is: hogy kit akar átkísérni, azt ki-ki eldöntheti maga.

  A görög-római mitológia mellett Avalionnal (a család birtokának neve, még a nagyszülők építették) a kelta hitvilág szimbólumai szintén megjelennek, a közbeékelt regény (melynek címe A vak bérgyilkos) fantasztikus elemei pedig a főszereplő életének eseményeire reflektálnak. És akkor még nem is említettem Coleridge Kubla Kán című versét, amelyet az egyik bál témájául választanak.

  Narrátorunk időskori verziója egyébiránt sokkal szimpatikusabb, mint fiatalkori önmaga: humorosabb, emberibb, bölcsebb.  Öniróniával veszi tudomásul testi hanyatlásának jeleit, szarkazmusa az élet minden területére kiterjed, tűpontos megfigyelései saját magára és környezetére irányulnak. A mostani és az akkori önmagára egyaránt. S mivel a szálak felfejtésével az idővel ellentétes irányban haladunk, egyre elviselhetetlenebbé, szemellenzősebbé és végtelenül önzővé válik karaktere az olvasó szeme előtt. Ítélkezni semmiképpen sem akarok felette,  hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül, ezt a javára kell írni.

  Laura Chase, a főszereplő húga a legizgalmasabb szereplő. Gyerekkorától kezdve mindent szó szerint értelmezett, Isten létezését sem kérdőjelezte meg, és az ezt bizonyító összefüggéseket megpróbálta fellelni a mindennapok legapróbb történéseiben is akár.  A környezete által furcsának bélyegzett lány nagyon is intelligens, mélyen gondolkodó volt, és mint kiderült, sokkal jobban átlátta a helyzetet, mint a nővére (egyetlen dolgot kivéve).     Furcsasága abban rejlett, hogy másokkal ellentétben ő komolyan vette az olyan fogalmakat, mint a hit, emberi tartás, segítségnyújtás - nem pedig álszent módon, mint a nagy többség. Különösnek talált kérdései a világ értelmezésére irányultak, és nem is voltak hiábavalóak: mélyebben megértette, mint a józannak tartott Iris, aki csak a felszínt kapargatta. Emberismerete eredményeit néha sajátos módon jelenítette meg: a fotókon különbözőképpen kiszínezte az embereket, annak megfelelően, hogyan vélekedett róluk. Irist például kékre, magát sárgára, sógorát és annak húgát zöldre festette.

  Margaret Atwood egy hétköznapi történetet mond el, mégis az írásmód, a bravúros narráció és az egyetemessé tágított gondolatok, melyek néha fájnak, néha továbbtöprengésre késztetnek, néha megmosolyogtatnak, de semmiképp sem hagynak hidegen: mindezek azt eredményezik, hogy kis túlzással, még a telefonkönyvet is elolvasnám az ő tolmácsolásában.