Csillagom, vezess...

  Az a bizonyos három király kétezer évvel ezelőtt, a hajósok a mai napig és Tristran Thorn Falva falvából, a viktoriánus Angliában: mindannyian csillagjukat követve érkeznek meg céljukhoz.  Persze csak a végén derül ki, hogy kit hová vezérel, még az is megeshet, hogy a követendő csillag fontosabbá válik magánál a célnál: pontosan ez történik a fent megnevezett ifjú esetében, aki Neil Gaiman Csillagpor című  regényének főszereplője.

  A London közeli Falva falvát csupán egy fal választja el Tündeföldétől, de ez a fal mindössze az évnek egyetlen napján nyitott: május elsején szabad az átjárás a falusiaknak és a világ minden tájáról érkező jövevényeknek.  A kalandok akkor kezdődnek, amikor az olvasó előtt is feltárul ez a világ: Tristrannal együtt fedezhetjük fel, aki szíve hölgyének ígérvén egy bizonyos hullócsillagot, nekivág az ismeretlen veszélyeket és izgalmakat rejtegető tiltott területnek. Itt aztán  furcsábbnál furcsább alakokkal találkozik, némelyikről azt sem tudja, miféle szerzet: mint például a kalapos, szőrös, mókás kis fickó, aki nagy segítségére van útja során. 

  De akadnak itt villámvadászok is, akik felhők között repülnek hajójuk fedélzetén, bűvös üvegvirágok, amelyeknek az árát gyermekkori álmainkban mérik, gyertyafénynél bárhová eljuthatunk és olyan hétköznapi dolgokkal is találkozunk, mint az apai örökségért egymást meggyilkolni "kényszerülő" testvérek. 

 

  Tristránnak a csillag megtalálása közben megannyi veszéllyel is szembe kell néznie, egy alkalommal  útitársával gyanútlanul belesétálnak egy Hervatagosba. Mert minden mesében van  legalább egy erdő, ez azonban nem akármilyen: homályával, a színek és  alakok elrejtésével  galádul lecsalja őket az ösvényről, méghozzá azzal a céllal hogy jót falatozzon belőlük.

  Hogy ne csak gonosz fák kerüljenek a történetbe, egy hajdani szépséges nimfa, mai alakjában szépséges bükk, ifjú vándorunk segítségére siet, és levelével, na meg fontos információkkal ajándékozza meg. Tristrannak itt minden új, tehát az ismeretek aranyat érnek számára, ahogyan a régi mondókák is, mert ebben a világban, mint kiderül, varázsigeként funkcionálnak.

  Arra például hamarosan rá kell jönnie, hogy ezen a varázslatos helyen még a csillag sem egy élettelen kődarab, nem ám. És sajnálatos módon nem csupán ő szeretné megkaparintani, a Lilim pedig nem mindennapi ellenfél. Három vénséges vén asszony éldegél egy kunyhóban a rengeteg mélyén, de fekete tükrükben ott él a három gyönyörű, sudár fiatal nő egy fekete palotában, melynek udvarán a fekete vizű medencét sellő formájú szoborral díszített szökőkút táplálja. Ők a Lilim, a boszorkánykirálynő (egy személyben három): korszakok jönnek, korszakok mennek, ő azonban állandó. És egy csillag dobogó szívére van szükség, hogy a tükörben látható fiatalság életre kelve kilépjen onnan.

  Szívesen elmerültem a tündérmesében, amely azért tartalmazott csavarokat, iróniát, így felnőttek által is élvezhetővé vált, miközben megtartotta eredeti, elbűvölő-bájoló funkcióját, melynek  köszönhetően  ezek a  felnőttek újra gyermekké válhatnak néhány órára.

   A karakterek kidolgozása a meséknek megfelelően nem volt túlságosan mély, de az a néhány vonás, amellyel megrajzolták őket, tulajdonképpen elégnek is bizonyult. A háttérvilág szimbolikája telis-tele intertextuális utalásokkal a görög mitológia  nimfájától kezdve Alice Tükörországából kiragadott unikornis-oroszlán párbajon át egészen a sumér illetve héber mitológia megidézéséig.  Ennek megfelelően filozofikus gondolatokkal átitatott, és egyedi ötletekben sem szegény.

  Szerettem a humorát, és itt emelném ki a fordító munkáját, akinek sikerült a szóvicceket olyan frappánsan átültetnie magyar nyelvre, hogy az olvasó el is feledkezhet arról, hogy eredetileg nem magyar nyelven íródott könyvet olvas. Az egyik mellékszereplő konzekvensen más alakban használ egyes kifejezéseket, s így természetesen a jelentésük is megváltozik: a humornak ezt a fajtáját pedig igen nehéz egyik nyelvből a másikba átültetni, hiszen a második (vagy sokadik) jelentés nem feltétlenül azonos a két nyelvben.

  A nyelvezet már-már lírai szépségű egyes részekben, hasonlatokkal, metaforákkal, szinesztéziákkal gazdagított leírásokkal tarkított. És mivel az író bizonyította, hogy igenis birtokában van az írás képességének, ezért nem hallgathatom el, hogy voltak jelenetek, amelyek vázlatosra sikeredtek. A kalandok átélése  helyett sokszor csupán azok megemlítésére kerül sor, máskor viszont igen élvezetes elbeszélést kapunk: így még bosszantóbban kiütközik a hiányosság.

  A könyv alapján film is készült, évekkel ezelőtt, az olvasási élményt megelőzve láttam, és akkor nagyon tetszett. Tulajdonképpen ezért szavaztam bizalmat az írónak újra, az általam elsőként olvasott  regénye (A temető könyve) ugyanis hatalmas csalódást okozott.  A Csillagpor után azonban bátran belevágok a következőbe. A filmet néhány humoros jelenettel gazdagították, egy-két karakter is több  teret kapott (a villámvadászok),  és mindez egyáltalán nem vált hátrányára.

Bökös Borbála: Szmirkó



 

  Egy meseregény, amely Tündérföldön játszódik, tizenéves, félig ember-félig tündér főhőssel a középpontban, aki elindul, hogy kalandokkal szegélyezett útja végén megakadályozza világa pusztulását. Hallottunk már hasonlóról, mégis, a kivitelezés, a népmeséket idéző stílus, az áradó fantázia olyan történetet eredményez, melyet érdemes elolvasni.

 

  Ifjúsági regényként fontos, hogy olyan  értékekre bukkanhatunk benne, mint az összetartás, a megbocsátás, a hibák felvállalása, én mégis a szórakoztatóságát emelném ki. A gyerekeknek ez a legfontosabb szempont olvasmányaik kiválasztásakor, és itt bizony izgalmakban, érdekes világban, különleges karakterekben nincs hiány. Az pedig, hogy emellett fontos kérdésekkel is szembesülhetnek mindenféle didaktikus felhang nélkül, csak hab a tortán, bár a korosztály számára írt művekkel kapcsolatosan ez alapkövetelmény lenne, de a realitás egészen más képet mutat.

   Az írónő a szereplők, a stílus és a történetvezetés terén is merített a népmesékből, és ez egyáltalán nem vált kárára. Képzeletének segítségével átformálta, és egy egészen egyedi, mással össze nem téveszthető  világot gyúrt belőlük.

  Találkozhatunk tűzsólymokkal, szipolymacskával, aki mágiát szipolyoz áldozatától, bakurászokkal, akik füstté tudnak alakulni, és tudós tündérekkel, akik a tudományt  részesítik előnyben a mágia ellenében. Látszik, hogy népi hagyományokban gyökerezik alakjuk, mégis kaptak egy kis sajátos ízt, amitől érdekessé, különlegessé váltak. A névadásban is ezt az irányvonalat figyelhetjük meg:  Hokka, a tűzsólyom, Babuk, a szipolymacska, Szemes varázslóasszony,  Zárodi varázsló  vagy éppen Zöldszemű Iringó,  a  virágtündér esetében.



Az illusztrációkon a türkiz
uralkodik.

  Tuduka, a  szórakozott professzorra hasonlító tündér és élete párja, Ordina, a szilaj és megzabolázhatatlan manóhölgy egy igen furcsa, de annál viccesebb és szerethetőbb párost alkotnak. Rajtuk kívül  Hokka a legerősebb karakter a történetben, őt aztán valóban nem lehet beskatulyázni, bár ebben a mesében szinte senki sem fekete vagy fehér, kivéve talán egyet, a főgonoszt, akit le kell győzni.
 

    De nem csak  a személyek, a helyek elnevezése is  igazán jól  sikerült, Lustán tekeredő például  a határfolyó az emberi- és a tündérvilág között,  a Felejtés erdeje kifejezés pedig önmagáért beszél. Ám korántsem csupán az elnevezésekben jeleskedik az írónő,  a megjelenítésük, a kivitelezésük is lebilincselő.  Az előbb említett erdőben például örök tél uralkodik a feledéssel karöltve, állandóan szállingózik a hó, és ahogy a puha, hideg fehérség mindent betemet, úgy fedi el szépen, lassan az emlékeket. Azonban önmaguk elvesztésén kívül más egyéb veszedelmek is leselkednek az eltévedőkre.

   A mágia és a tudomány szembeállítása, illetve a kettő közötti  fúzió is ötletesen jelenik meg, és olyan csodákat eredményez, mint a kopoltyúval lélegző folyóalattjáró, a napelemes halpikkelyek, a bőrként viselkedő búvárruha, amelyet csak igaz ember húzhat magára. A nem annyira eredeti, de annál bájosabb szentjánosbogár lámpások is említést érdemelnek: tengeralattjárón való alkalmazásuk azért újdonságnak számít :). És nem mehetek el szó nélkül az emberi vezérlésű kősárkányok mellett sem, ahogyan a képmágia szimbolikus, bár szintén nem teljesen  új elképzelése is  színesebbé teszi a történetet. Zárodi sziklavárát, amelynek minden emeletét különböző érccel színezték, szívesen megszemlélném, a  virágtündér-rezidenciákat  kandallójukkal, üvegablakaikkal és pompás kertjeikkel szintén.

   Mint minden népmesei hős, Szmirkó is pogácsával és varázstárgyakkal felszerelkezve indul útnak, amelyekről azonban nem tudja milyen erővel rendelkeznek. Később persze mindegyik segítségére lesz a kellő pillanatban. A főszereplő  alakja hiteles, végre nem egy tökéletes, szuperképességekkel rendelkező kamasz, hanem egy hús-vér, időnként hibázó, sokszor bizonytalan tizenéves fiú, noha végül kiderül, hogy neki is van varázsereje, méghozzá a ritka fajtából. A tündérek viszont egy-két kivételtől eltekintve egyáltalán nem szimpatikusak, azok a tulajdonságok, amelyeket az embereknek felrónak, bizony őket is jellemzik. Ráadásul tankönyvekben hirdetik önnön nagyszerűségüket és felsőbbrendűségüket - ez elég ismerősen hangzik.

  Hangulatteremtésben erős, a  párbeszédek ugyanakkor néha  döcögnek, itt-ott megvághatóak lettek volna, és  néhány logikátlanság is csúszott a történetbe, például Hokka száműzetése  nincs kellőképpen megindokolva, vagy Szmirkó édesapja  sokszor indokolatlanul hagyja fiát veszélybe sodródni, de ezek apróságok, amelyek egy jó  szerkesztő segítségével orvosolhatóak lettek volna, az elválasztási hibákkal együtt. Remélem, hogy lesz folytatás!