Óceán az út végén

  Szuperlatívuszok és díjeső ide vagy oda, ez a történet nem tudott elvarázsolni, (ráadásul a magyar fordítás hiányosságai is fokozták csalódásomat),  a borító viszont  annál inkább: a külföldi változatokat is öröm nézegetni, habár a könyv elolvasásával hátborzongató értelmet nyer az ábrázolt jelenet.
  Nem tudom eldönteni, hogy a szerző érdemeit aránytalanul túlbecsülik, vagy csupán én nem fedeztem fel még zsenialitása rejtett értékeit. Fantáziája viszont kétségkívül eredeti megoldásokhoz vezeti, és a mitológiai szimbólumokat is kreatívan építi be regényeinek világába.

  

  A varázslatot egyrészt a gyermeki mágikus látásmód hivatott létrehozni a regényben, másrészt a Hampstock-család nőtagjai által képviselt archaikus mágia. Tulajdonképpen mindkettő a hiten alapul, abban a képességben való hiten, hogy a képzelet, a szavak által teremteni lehet. És nyisszantani: kivágni az idő szövetéből néhány kellemetlen darabot, persze csak óvatosan, és a végén szépen el kell dolgozni a szálakat, hogy a két vége egymáshoz simuljon.

  Ebben a világban még az ellenfélre sem haraggal tekintenek, hiszen az is csupán egy őserő, amely saját természete szerint cselekszik. Meg kell állítani, természetesen, de menekülő útvonalat is felajánlanak számára: más kérdés, hogy ezzel tud- és akar-e élni.

  Azonban itt a varázslatnak nincs korlátlan ereje: a halállal például nem tud szembeszállni. Csak egyféle módon, ahogyan a hétköznapi világunkban is történik: a hit által. Hinni abban, hogy akit az óceán elragad, azt vissza is adja egyszer: előbb vagy utóbb, valamilyen formában...

  Ezzel el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi marad ebből a történetből ha lecsupaszítjuk, a mágikus máztól megfosztjuk: ahogyan a főszereplő kisfiú bepillant a realitás díszletfalai mögé, amíg az óceán-kacsaúsztatóban lebeg.

  Akkor egy tragédiával végződő családi drámát kapunk, melyben egy ártatlan az életét adja, a vétkes pedig megbocsájtást nyer. Egy mindenre képes szerető, egy családapa, aki apához méltatlan tettekre ragadtatja magát, egy kisfiú, aki elkeseredésében végzetes lépésre készül, és egy kislány, aki áldozatával megmenti őt.

  Az emlékezet pedig sokszor úgy működik, mint a gyermeki mágikus-realista világkép: amit nem tud feldolgozni, azt megváltoztatja, átalakítja, hogy képes legyen tovább élni.

  De akárhogy is dönt az olvasó, bármelyik olvasatot választja,  akár a felnőtt férfi, akár a kisfiú előbukkanó  emlékeinek hisz, vagy kicsomagolja, lecsupaszítja őket: mindenképpen egy végtelenül szomorú történetet kap. Mert ezek az olvasatok szorosan egymásba olvadnak, át- meg átsejlenek egymáson.

  Az egyik nagy problémám a regénnyel kapcsolatban éppen az, hogy varázslatos köntös alatt egy családi drámát akar lenyomni a torkomon: és ez csak az igazán nagy íróknak sikerül olyan formában, hogy ne berzenkedjem ellene. Szeretem megválasztani, hogy milyen történetet olvasok, ha családi drámára vágyom, akkor azt veszem le a polcról, ha pedig nem, akkor ne erőszakolja rám senki, más köntösbe bújtatva sem.

  A másik pedig a közhelyes gondolatok veszélye, amely minden írót fenyeget, aki válaszokat akar adni nagy kérdésekre, és fokozottan vigyázniuk kell azoknak, akik gyermeki szemszöget választanak.

  Éppen ezért örültem, hogy a kis főszereplőnek bár  birtokába  kerül  az  ősi tudás  a  világmindenség  titkairól, mindez illékonynak, megfoghatatlannak bizonyul, mint egy álomkép, amely nem a logika szabályait követve épül fel, és végül visszamerül oda, ahonnan jött.

  Ugyanakkor a gyermeki látásmód bemutatása kissé felemásra sikerült a szememben. Mert melyik felnőtt ne lenne azzal tisztában, hogy belül még ott van a gyermeki énje? Persze, hogy ott van, ki kevesebbet gondol rá, ki többet, lehet, hogy olyan is van, aki tagadja, de olyan, aki ne tudna róla? Ezt kétlem. Ráadásul annyian és annyiféleképpen megfogalmazták már ezt a  világirodalomban.

  A felnőttvilág groteszkségét, hatalmát, sőt már-már öncélú gonoszságát pedig nagyon eltúlzottnak érzem. Gyermekként csak egy bizonyos korig látjuk mindenhatónak és mindentudónak szüleinket, hétévesen már kezdjük látni hibáikat, azt, hogy ők sem tökéletesek, bár még bízunk abban, hogy problémáinkkal hozzájuk fordulhatunk, hogy megoldást találnak rá. Hatalmuk van felettünk, de még ha  lázadozunk is ez ellen, nem feltétlenül érezzük gonoszságnak (persze akadnak kivételek), pontosan azért, mert belátjuk, ők sem tévedhetetlenek. Az, hogy a felnőttek világa  egy nagy, hatalommal bíró, gonosz masszában egyesül, erős túlzás. Még akkor is, ha nem vagyunk egyformák, és egy érzékenyebb kisfiúról van is szó.

  Azzal meg végképp nem értek egyet, hogy felnőttként a nekünk nem tetsző helyzetekből egyszerűen kiléphetünk: lehet, hogy végső soron megtehetnénk, hogy otthagyunk csapot-papot, de a következmények felmérése, a felelősségtudat gyakran erősebb láncot jelentenek, mint egy hét lakatra zárt ajtó.

Csillagom, vezess...

  Az a bizonyos három király kétezer évvel ezelőtt, a hajósok a mai napig és Tristran Thorn Falva falvából, a viktoriánus Angliában: mindannyian csillagjukat követve érkeznek meg céljukhoz.  Persze csak a végén derül ki, hogy kit hová vezérel, még az is megeshet, hogy a követendő csillag fontosabbá válik magánál a célnál: pontosan ez történik a fent megnevezett ifjú esetében, aki Neil Gaiman Csillagpor című  regényének főszereplője.

  A London közeli Falva falvát csupán egy fal választja el Tündeföldétől, de ez a fal mindössze az évnek egyetlen napján nyitott: május elsején szabad az átjárás a falusiaknak és a világ minden tájáról érkező jövevényeknek.  A kalandok akkor kezdődnek, amikor az olvasó előtt is feltárul ez a világ: Tristrannal együtt fedezhetjük fel, aki szíve hölgyének ígérvén egy bizonyos hullócsillagot, nekivág az ismeretlen veszélyeket és izgalmakat rejtegető tiltott területnek. Itt aztán  furcsábbnál furcsább alakokkal találkozik, némelyikről azt sem tudja, miféle szerzet: mint például a kalapos, szőrös, mókás kis fickó, aki nagy segítségére van útja során. 

  De akadnak itt villámvadászok is, akik felhők között repülnek hajójuk fedélzetén, bűvös üvegvirágok, amelyeknek az árát gyermekkori álmainkban mérik, gyertyafénynél bárhová eljuthatunk és olyan hétköznapi dolgokkal is találkozunk, mint az apai örökségért egymást meggyilkolni "kényszerülő" testvérek. 

 

  Tristránnak a csillag megtalálása közben megannyi veszéllyel is szembe kell néznie, egy alkalommal  útitársával gyanútlanul belesétálnak egy Hervatagosba. Mert minden mesében van  legalább egy erdő, ez azonban nem akármilyen: homályával, a színek és  alakok elrejtésével  galádul lecsalja őket az ösvényről, méghozzá azzal a céllal hogy jót falatozzon belőlük.

  Hogy ne csak gonosz fák kerüljenek a történetbe, egy hajdani szépséges nimfa, mai alakjában szépséges bükk, ifjú vándorunk segítségére siet, és levelével, na meg fontos információkkal ajándékozza meg. Tristrannak itt minden új, tehát az ismeretek aranyat érnek számára, ahogyan a régi mondókák is, mert ebben a világban, mint kiderül, varázsigeként funkcionálnak.

  Arra például hamarosan rá kell jönnie, hogy ezen a varázslatos helyen még a csillag sem egy élettelen kődarab, nem ám. És sajnálatos módon nem csupán ő szeretné megkaparintani, a Lilim pedig nem mindennapi ellenfél. Három vénséges vén asszony éldegél egy kunyhóban a rengeteg mélyén, de fekete tükrükben ott él a három gyönyörű, sudár fiatal nő egy fekete palotában, melynek udvarán a fekete vizű medencét sellő formájú szoborral díszített szökőkút táplálja. Ők a Lilim, a boszorkánykirálynő (egy személyben három): korszakok jönnek, korszakok mennek, ő azonban állandó. És egy csillag dobogó szívére van szükség, hogy a tükörben látható fiatalság életre kelve kilépjen onnan.

  Szívesen elmerültem a tündérmesében, amely azért tartalmazott csavarokat, iróniát, így felnőttek által is élvezhetővé vált, miközben megtartotta eredeti, elbűvölő-bájoló funkcióját, melynek  köszönhetően  ezek a  felnőttek újra gyermekké válhatnak néhány órára.

   A karakterek kidolgozása a meséknek megfelelően nem volt túlságosan mély, de az a néhány vonás, amellyel megrajzolták őket, tulajdonképpen elégnek is bizonyult. A háttérvilág szimbolikája telis-tele intertextuális utalásokkal a görög mitológia  nimfájától kezdve Alice Tükörországából kiragadott unikornis-oroszlán párbajon át egészen a sumér illetve héber mitológia megidézéséig.  Ennek megfelelően filozofikus gondolatokkal átitatott, és egyedi ötletekben sem szegény.

  Szerettem a humorát, és itt emelném ki a fordító munkáját, akinek sikerült a szóvicceket olyan frappánsan átültetnie magyar nyelvre, hogy az olvasó el is feledkezhet arról, hogy eredetileg nem magyar nyelven íródott könyvet olvas. Az egyik mellékszereplő konzekvensen más alakban használ egyes kifejezéseket, s így természetesen a jelentésük is megváltozik: a humornak ezt a fajtáját pedig igen nehéz egyik nyelvből a másikba átültetni, hiszen a második (vagy sokadik) jelentés nem feltétlenül azonos a két nyelvben.

  A nyelvezet már-már lírai szépségű egyes részekben, hasonlatokkal, metaforákkal, szinesztéziákkal gazdagított leírásokkal tarkított. És mivel az író bizonyította, hogy igenis birtokában van az írás képességének, ezért nem hallgathatom el, hogy voltak jelenetek, amelyek vázlatosra sikeredtek. A kalandok átélése  helyett sokszor csupán azok megemlítésére kerül sor, máskor viszont igen élvezetes elbeszélést kapunk: így még bosszantóbban kiütközik a hiányosság.

  A könyv alapján film is készült, évekkel ezelőtt, az olvasási élményt megelőzve láttam, és akkor nagyon tetszett. Tulajdonképpen ezért szavaztam bizalmat az írónak újra, az általam elsőként olvasott  regénye (A temető könyve) ugyanis hatalmas csalódást okozott.  A Csillagpor után azonban bátran belevágok a következőbe. A filmet néhány humoros jelenettel gazdagították, egy-két karakter is több  teret kapott (a villámvadászok),  és mindez egyáltalán nem vált hátrányára.