Óceán az út végén

  Szuperlatívuszok és díjeső ide vagy oda, ez a történet nem tudott elvarázsolni, (ráadásul a magyar fordítás hiányosságai is fokozták csalódásomat),  a borító viszont  annál inkább: a külföldi változatokat is öröm nézegetni, habár a könyv elolvasásával hátborzongató értelmet nyer az ábrázolt jelenet.
  Nem tudom eldönteni, hogy a szerző érdemeit aránytalanul túlbecsülik, vagy csupán én nem fedeztem fel még zsenialitása rejtett értékeit. Fantáziája viszont kétségkívül eredeti megoldásokhoz vezeti, és a mitológiai szimbólumokat is kreatívan építi be regényeinek világába.

  

  A varázslatot egyrészt a gyermeki mágikus látásmód hivatott létrehozni a regényben, másrészt a Hampstock-család nőtagjai által képviselt archaikus mágia. Tulajdonképpen mindkettő a hiten alapul, abban a képességben való hiten, hogy a képzelet, a szavak által teremteni lehet. És nyisszantani: kivágni az idő szövetéből néhány kellemetlen darabot, persze csak óvatosan, és a végén szépen el kell dolgozni a szálakat, hogy a két vége egymáshoz simuljon.

  Ebben a világban még az ellenfélre sem haraggal tekintenek, hiszen az is csupán egy őserő, amely saját természete szerint cselekszik. Meg kell állítani, természetesen, de menekülő útvonalat is felajánlanak számára: más kérdés, hogy ezzel tud- és akar-e élni.

  Azonban itt a varázslatnak nincs korlátlan ereje: a halállal például nem tud szembeszállni. Csak egyféle módon, ahogyan a hétköznapi világunkban is történik: a hit által. Hinni abban, hogy akit az óceán elragad, azt vissza is adja egyszer: előbb vagy utóbb, valamilyen formában...

  Ezzel el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi marad ebből a történetből ha lecsupaszítjuk, a mágikus máztól megfosztjuk: ahogyan a főszereplő kisfiú bepillant a realitás díszletfalai mögé, amíg az óceán-kacsaúsztatóban lebeg.

  Akkor egy tragédiával végződő családi drámát kapunk, melyben egy ártatlan az életét adja, a vétkes pedig megbocsájtást nyer. Egy mindenre képes szerető, egy családapa, aki apához méltatlan tettekre ragadtatja magát, egy kisfiú, aki elkeseredésében végzetes lépésre készül, és egy kislány, aki áldozatával megmenti őt.

  Az emlékezet pedig sokszor úgy működik, mint a gyermeki mágikus-realista világkép: amit nem tud feldolgozni, azt megváltoztatja, átalakítja, hogy képes legyen tovább élni.

  De akárhogy is dönt az olvasó, bármelyik olvasatot választja,  akár a felnőtt férfi, akár a kisfiú előbukkanó  emlékeinek hisz, vagy kicsomagolja, lecsupaszítja őket: mindenképpen egy végtelenül szomorú történetet kap. Mert ezek az olvasatok szorosan egymásba olvadnak, át- meg átsejlenek egymáson.

  Az egyik nagy problémám a regénnyel kapcsolatban éppen az, hogy varázslatos köntös alatt egy családi drámát akar lenyomni a torkomon: és ez csak az igazán nagy íróknak sikerül olyan formában, hogy ne berzenkedjem ellene. Szeretem megválasztani, hogy milyen történetet olvasok, ha családi drámára vágyom, akkor azt veszem le a polcról, ha pedig nem, akkor ne erőszakolja rám senki, más köntösbe bújtatva sem.

  A másik pedig a közhelyes gondolatok veszélye, amely minden írót fenyeget, aki válaszokat akar adni nagy kérdésekre, és fokozottan vigyázniuk kell azoknak, akik gyermeki szemszöget választanak.

  Éppen ezért örültem, hogy a kis főszereplőnek bár  birtokába  kerül  az  ősi tudás  a  világmindenség  titkairól, mindez illékonynak, megfoghatatlannak bizonyul, mint egy álomkép, amely nem a logika szabályait követve épül fel, és végül visszamerül oda, ahonnan jött.

  Ugyanakkor a gyermeki látásmód bemutatása kissé felemásra sikerült a szememben. Mert melyik felnőtt ne lenne azzal tisztában, hogy belül még ott van a gyermeki énje? Persze, hogy ott van, ki kevesebbet gondol rá, ki többet, lehet, hogy olyan is van, aki tagadja, de olyan, aki ne tudna róla? Ezt kétlem. Ráadásul annyian és annyiféleképpen megfogalmazták már ezt a  világirodalomban.

  A felnőttvilág groteszkségét, hatalmát, sőt már-már öncélú gonoszságát pedig nagyon eltúlzottnak érzem. Gyermekként csak egy bizonyos korig látjuk mindenhatónak és mindentudónak szüleinket, hétévesen már kezdjük látni hibáikat, azt, hogy ők sem tökéletesek, bár még bízunk abban, hogy problémáinkkal hozzájuk fordulhatunk, hogy megoldást találnak rá. Hatalmuk van felettünk, de még ha  lázadozunk is ez ellen, nem feltétlenül érezzük gonoszságnak (persze akadnak kivételek), pontosan azért, mert belátjuk, ők sem tévedhetetlenek. Az, hogy a felnőttek világa  egy nagy, hatalommal bíró, gonosz masszában egyesül, erős túlzás. Még akkor is, ha nem vagyunk egyformák, és egy érzékenyebb kisfiúról van is szó.

  Azzal meg végképp nem értek egyet, hogy felnőttként a nekünk nem tetsző helyzetekből egyszerűen kiléphetünk: lehet, hogy végső soron megtehetnénk, hogy otthagyunk csapot-papot, de a következmények felmérése, a felelősségtudat gyakran erősebb láncot jelentenek, mint egy hét lakatra zárt ajtó.