Pettigrew őrnagy A tenger házában

 

   Ez egy igen kreatív cím,  méltó a két regény színvonalához.  Az írástechnikát lehet fejleszteni, a gyakorlat is megszerezhető, a tehetség  azonban nem.  Bár azt is belátom, hogy a Magyarországon megjelenésre kerülő könyvek szerzőinek igen nagy százalékára igaz ez a megállapítás. Attól, hogy kiadják a könyvét, még senki sem válik íróvá.

 

   Pettigrew őrnagy ugyan megnyerte azt a bizonyos csatát, Helen Simonson azonban csúfosan elbukott. Először is, ez a regény rettentően túlírt, és mindezt úgy sikerül elérnie, hogy a két főszereplő lassan kibontakozó kapcsolatáról szinte alig tudunk meg valamit. (Megismerhetjük ellenben igen részletesen  Mrs. Ali fiatal rokonainak roppantmód érdektelen szerelmi drámáját.) Pedig éppen ez az első pillantásra talán furának tűnő páros teszi érdekessé az alaphelyzetet: a vidéki angol úriember és a pakisztáni származású bolttulajdonos asszony között lassan kialakuló, lépésről-lépésre mélyülő valódi  emberi kapcsolat. Ez adhatná meg az egész savát-borsát, de ebből nem sokat kapunk. Ahogyan Pettigrew őrnagy szarkasztikus humorából sem, legnagyobb sajnálatomra. Bár a puskája iránt érzett kicsinyes birtoklási vágya kicsinyes tettekben nyilvánult meg, és ezt néha soknak találtam, azért az ő alakja egy eleven, izgalmas figura is lehetett volna. 
 Mégis kevés volt, és ez az egész regényről elmondható. (Persze, nem a terjedelmére céloztam.) Az akciójelenetekkel dúsított lezárás pedig egyenesen tragikomikus, nehéz eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen az ember.
 

 

 

  Pedig milyen csodaszép borító, és milyen irigylésre méltó helyszín! Tulajdonképpen ezzel minden pozitívumot el is mondtam Elisabeth Gifford regényéről. A cselekmény két szálon fut, a XIX. századi napló talán érdekesebb valamennyire, de az a bizonyos 'nagy csavar' valójában egyáltalán nem nevezhető nagynak, sőt, még csavarnak sem. A másik szál, a Hebridák egyik szigetén új életet kezdő fiatal pár pedig teljes érdekteleséget váltott ki belőlem, annak ellenére, hogy fészekrakásuk izgalmasnak ígérkezett. 

  S bár nem vagyok híve annak, hogy minden karakter legyen bűbájos, tüneményes, szerethető jellem, azért az mégiscsak viszolyogtató, hogy valaki képes megölni egy állatot, csupán azért, hogy a belső szerveiről illusztrációt készítsen egy biológiai albumhoz. Egy szereplő legyen olyan, amilyet a történet megkíván, vagy egyenesen megír magának, na de itt azért szó sincs szépirodalmi mélységekről, csak állatkínzás felesleges megjelenítéséről. (Ráadásul, fel sem merül senkiben semmiféle aggály ezzel kapcsolatban, gyanítom, a szerzőben sem.)