Bajnokok reggelije

 Vigyázat! Ezt a reggelit nem ajánlott töményen, nagy adagokban fogyasztani, inkább apróbb falatkákban ízlelgetni. Akkor talán könnyebb értékelni a kicsit szokatlan ízvilágot, de megéri barátkoznunk vele, mert valódi ínyencséget kapunk a tányérunkra. Évekkel ezelőtt olvastam életem első könyvét Vonneguttól, az Éj anyánk akkor nagyon tetszett: különc, meghökkentő látásmódja, a humora és a mondanivalója egyaránt megfogott. Valami ehhez hasonlót vártam, de teljesen mást kaptam.

  A humor még csak-csak meg megvolt benne, az abszurd fajtából, a látásmódja sem hétköznapi, és mondanivalóban sem szűkölködik, bár kissé szájbarágósan tálalja. Annak ellenére, hogy ez utóbbi szándékosan alkalmazott stíluseszköz, mégsem tudtam annyira elmerülni a regény világában, folyamatosan kizökkentett belőle. Valahogy úgy voltam vele, mint Trout az élettel:

  "- Nem tudom magáról, komolyan beszél-e, vagy nem!-mondta a sofőr.
   - Én sem tudom addig, amíg rá nem jövök, hogy az élet komoly-e, vagy sem- mondta Trout.
   - Azt tudom hogy veszélyes, és nagyon tud fájni. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy komoly is. "

  Ez a rövid idézet  önreflexív megnyilvánulásként is értelmezhető. Tulajdonképpen a könyv az írásról, az életről való merengésnek tekinthető inkább, mintsem valódi regénynek. Erre egyébként a főhős Kilgore Trout, a jobb sorsra érdemes író alakja számos lehetőséget rejt magában, hiszen folyton újabb és újabb ötleteivel kápráztat el minket:

"Kanyarított belőle egy történetet, de aztán nem volt ideje megírni, csak amikor már öreg, nagyon öreg lett. Egy bolygóról szólt, ahol a nyelv folyton átalakult tiszta zenéve, mert az ottani lények rajonganak a jó hangzásért. A szavakból zenei hangok lesznek, a mondatokból dallamok. Közlésre már nem alkalmasak, mert senki sem tudja és senkit sem érdekel, hogy mit jelentenek."

  Cselekményszálról a szó hagyományos értelmében nem beszélhetünk (csak ha nagyon megerőltetjük magunkat), bár a posztmodern regény fogalmába ez is belefér. Egy tükröt tart elénk, egy léket, amelyen át egy másik dimenzióba juthatunk. Hogy mit látunk benne: valóságot, netán az igazságot? Ez nehéz kérdés, annál is inkább, mert főhősünknek azzal kell szembesülnie, hogy a valóságról írni felesleges, az senkit sem érdekel. Egy adott ponton viszont elhatározza, hogy csakis a valóságról szabad és kell írni, méghozzá olyan zavarba ejtő részletességgel, amilyennel csak lehetséges, mert az emberek még komolyan veszik a fantáziaszüleményeket, szó szerint értelmezik, és abból csak baj van. (A másik főszereplő rá az élő példa.) Persze ebben jó adag irónia is megnyilvánul, de az író mindenen és mindenkin - beleértve önmagát is -  ironizál, így aztán sosem lehet tudni, mit gondol komolyan. Mintha el akarna rejtőzni a hatalmas napszemüveg mögé, amelyen keresztül megmutatja nekünk ezt az abszurd és groteszk világot - a mi világunkat.

  Egy kortárs festőművész alkotása apropóján fejtegeti, a művészet értelme az,  hogy egyedi látásmóddal olyan alkotást hozzon létre, amihez még csak hasonló sem született, és amelynek célja, hogy a csontig lecsupaszított lényeget tárja az emberek elé. És ez lehet akár két narancssárga vonal zöld háttér előtt.

  Azonban mi értelme a művészetnek, ha abban a két narancssárga vonalban csupán a művész látja meg a lényeget, amit ki akart fejezni? Igaz, a magasabb művészet sosem a tömegnek szól, ám ha egy alkotást el kell magyarázni, azzal a lényege vész el: olyan, mint a vicc, akkor már nem üt akkorát, mintha mindenki maga fejtené meg.

 A másik fontos vetülete pedig a gyönyörködtetés: a művészetnek szerintem ez az egyik legfontosabb célja: hiszen ezáltal tudja azt a bizonyos lényeget a leghatékonyabban kifejezni és a közönséghez eljuttatni. A könyvbeli két narancssárga vonal esetében nem csoda, ha a katarzis elmarad...

  A lapokat egyébiránt  az író saját vicces, abszurd kis rajzocskái díszítik, amelyek szerves részét képezik a történetnek.

  Ugyanakkor ember legyen a talpán, ha ebből a káoszból ki tudja hámozni valaki, hogy Vonnegut vajon melyik oldalon teszi le a voksát, viszont ez nem is fontos. Talán egyiken sem, talán maga a káosz a lényeg. Ami azt illeti, ez a bejegyzés is elég kaotikusra sikerült, de legalább hű maradt az írás szellemiségéhez :). Elvégre:


"Teremtsenek mások rendet a káoszban! Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült."
 

  A Bajnokok reggelije kapcsán még eszembe jutott A király új ruhája című mese is, lehet, hogy senki sem meri azt kiáltani: a király bizony meztelen...