Néha vintage hangulatban...

Saját készítésű díszekkel kívánok mindenkinek áldott, békés húsvéti ünnepeket!

Költészet és az ő napja

Ki minek gondol, az vagyok annak...

 

 

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

 

 

/Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 127/

 

 

Kávészünet



Eufória

  Le kell szögeznem, hogy nem Margaret Mead életrajzi regényéről van szó, mindössze a kiinduló helyzet azonos: egy lelkes, fiatal kulturális antropológusnő életébe és munkájába nyerhetünk bepillantást, abban az időszakban, amikor még gyermekcipőben járt ez a tudományág. Magánéletében és munkájában is saját útját járta, a szabályokkal nem sokat törődve. De itt véget is ér az azonosság, az a vád például, amelynek kapcsán Margaret Mead eredményeit kétségbe vonták, miszerint túlságosan elkülönülve élt az általa megfigyelni kívánt népcsoport tagjaitól, s így óhatatlanul torz képet kapott róluk, Nellre, a regény főszereplőjére egyáltalán nem jellemző. Éppen ellenkezőleg, szinte az ott élő emberek mindennapjainak részévé vált, ahogyan azt a másik főszereplő, a szintén antropológus Bankson megjegyzi.

 

Dobu pár

  Aki kalandregényre számít, az csalódni fog, mert ebben a könyvben az izgalmakat leginkább az antropológus élétforma részletes bemutatása jelenti, egyetlen incidenstől eltekintve, amelynek következményei azonban a drámai végkifejlethez vezetnek. Ám ha valakit érdekel a kulturális antropológia, az élvezettel fog elmerülni benne. Annak ellenére is, hogy a regényben fiktív népcsoportokról olvashatunk, mert az nyilvánvaló, hogy az írónő mélyreható kutatómunkát végzett. Bár a hangsúly az elmélkedéseken van, amelynek csupán apropóját jelentik azok a nem hétköznapi problémák, amelyekkel a három kutatónak szembe kell néznie, s amelyekre mindhárman különbözőképpen reagálnak, személyiségüknek megfelelően. Erre pedig a választott elbeszélésmód megfelelő lehetőséget ad, hiszen vagy Bankson interpretálásában ismerhetjük meg az eseményeket, vagy Nell naplójának részleteiből.

  Tulajdonképpen olyan ez, mintha valaki  életének egy kis ideig részesévé válnánk, de sem az előzményekről, sem a történet folytatásáról nem lennének információink. Mintha egy férfi saját beteljesületlen szerelmét mesélné el, de inkább csak önmagának, hogy utólag megpróbáljon értelmet adni a történéseknek.

A borítót díszítő szivárvány eukaliptusz

  A cím is egyaránt utalhat arra az érzésre, amely a kutatás egy adott pontján elfogja az antropológusokat, vagy bárkit, aki örömmel végzi munkáját, és értelmezhető az életünk során (szerencsés esetben több ízben) átélt eufóriára, és válik metaforájává a Nell  és Bankson között kialakult kapcsolat által betöltött szerepnek a férfi életében.

korowai népcsoport

  Egyetlen problémám volt az egésszel: Nell a regény végéhez közeledve hoz egy döntést, amely szerintem abszolút karakteridegen. Az írónő önkényesen belenyúlt a cselekménybe, azért, hogy a vége így alakuljon, még azt sem bánva, hogy ezzel erőszakot tesz rajta, mert a szereplő egészen addig jól felépített karakterétől merőben távol áll ez a magatartás, és ha valóban élő személy lenne, (ahogyan a könyv lapjain igenis az, és ezért önálló életre kelt, csak hagyni kellett volna hogy menjen a maga útján), akkor egészen biztos vagyok benne, hogy sohasem hozott volna ilyen döntést.

Bajnokok reggelije

 Vigyázat! Ezt a reggelit nem ajánlott töményen, nagy adagokban fogyasztani, inkább apróbb falatkákban ízlelgetni. Akkor talán könnyebb értékelni a kicsit szokatlan ízvilágot, de megéri barátkoznunk vele, mert valódi ínyencséget kapunk a tányérunkra. Évekkel ezelőtt olvastam életem első könyvét Vonneguttól, az Éj anyánk akkor nagyon tetszett: különc, meghökkentő látásmódja, a humora és a mondanivalója egyaránt megfogott. Valami ehhez hasonlót vártam, de teljesen mást kaptam.

  A humor még csak-csak meg megvolt benne, az abszurd fajtából, a látásmódja sem hétköznapi, és mondanivalóban sem szűkölködik, bár kissé szájbarágósan tálalja. Annak ellenére, hogy ez utóbbi szándékosan alkalmazott stíluseszköz, mégsem tudtam annyira elmerülni a regény világában, folyamatosan kizökkentett belőle. Valahogy úgy voltam vele, mint Trout az élettel:

  "- Nem tudom magáról, komolyan beszél-e, vagy nem!-mondta a sofőr.
   - Én sem tudom addig, amíg rá nem jövök, hogy az élet komoly-e, vagy sem- mondta Trout.
   - Azt tudom hogy veszélyes, és nagyon tud fájni. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy komoly is. "

  Ez a rövid idézet  önreflexív megnyilvánulásként is értelmezhető. Tulajdonképpen a könyv az írásról, az életről való merengésnek tekinthető inkább, mintsem valódi regénynek. Erre egyébként a főhős Kilgore Trout, a jobb sorsra érdemes író alakja számos lehetőséget rejt magában, hiszen folyton újabb és újabb ötleteivel kápráztat el minket:

"Kanyarított belőle egy történetet, de aztán nem volt ideje megírni, csak amikor már öreg, nagyon öreg lett. Egy bolygóról szólt, ahol a nyelv folyton átalakult tiszta zenéve, mert az ottani lények rajonganak a jó hangzásért. A szavakból zenei hangok lesznek, a mondatokból dallamok. Közlésre már nem alkalmasak, mert senki sem tudja és senkit sem érdekel, hogy mit jelentenek."

  Cselekményszálról a szó hagyományos értelmében nem beszélhetünk (csak ha nagyon megerőltetjük magunkat), bár a posztmodern regény fogalmába ez is belefér. Egy tükröt tart elénk, egy léket, amelyen át egy másik dimenzióba juthatunk. Hogy mit látunk benne: valóságot, netán az igazságot? Ez nehéz kérdés, annál is inkább, mert főhősünknek azzal kell szembesülnie, hogy a valóságról írni felesleges, az senkit sem érdekel. Egy adott ponton viszont elhatározza, hogy csakis a valóságról szabad és kell írni, méghozzá olyan zavarba ejtő részletességgel, amilyennel csak lehetséges, mert az emberek még komolyan veszik a fantáziaszüleményeket, szó szerint értelmezik, és abból csak baj van. (A másik főszereplő rá az élő példa.) Persze ebben jó adag irónia is megnyilvánul, de az író mindenen és mindenkin - beleértve önmagát is -  ironizál, így aztán sosem lehet tudni, mit gondol komolyan. Mintha el akarna rejtőzni a hatalmas napszemüveg mögé, amelyen keresztül megmutatja nekünk ezt az abszurd és groteszk világot - a mi világunkat.

  Egy kortárs festőművész alkotása apropóján fejtegeti, a művészet értelme az,  hogy egyedi látásmóddal olyan alkotást hozzon létre, amihez még csak hasonló sem született, és amelynek célja, hogy a csontig lecsupaszított lényeget tárja az emberek elé. És ez lehet akár két narancssárga vonal zöld háttér előtt.

  Azonban mi értelme a művészetnek, ha abban a két narancssárga vonalban csupán a művész látja meg a lényeget, amit ki akart fejezni? Igaz, a magasabb művészet sosem a tömegnek szól, ám ha egy alkotást el kell magyarázni, azzal a lényege vész el: olyan, mint a vicc, akkor már nem üt akkorát, mintha mindenki maga fejtené meg.

 A másik fontos vetülete pedig a gyönyörködtetés: a művészetnek szerintem ez az egyik legfontosabb célja: hiszen ezáltal tudja azt a bizonyos lényeget a leghatékonyabban kifejezni és a közönséghez eljuttatni. A könyvbeli két narancssárga vonal esetében nem csoda, ha a katarzis elmarad...

  A lapokat egyébiránt  az író saját vicces, abszurd kis rajzocskái díszítik, amelyek szerves részét képezik a történetnek.

  Ugyanakkor ember legyen a talpán, ha ebből a káoszból ki tudja hámozni valaki, hogy Vonnegut vajon melyik oldalon teszi le a voksát, viszont ez nem is fontos. Talán egyiken sem, talán maga a káosz a lényeg. Ami azt illeti, ez a bejegyzés is elég kaotikusra sikerült, de legalább hű maradt az írás szellemiségéhez :). Elvégre:


"Teremtsenek mások rendet a káoszban! Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült."
 

  A Bajnokok reggelije kapcsán még eszembe jutott A király új ruhája című mese is, lehet, hogy senki sem meri azt kiáltani: a király bizony meztelen...

Csillagom, vezess...

  Az a bizonyos három király kétezer évvel ezelőtt, a hajósok a mai napig és Tristran Thorn Falva falvából, a viktoriánus Angliában: mindannyian csillagjukat követve érkeznek meg céljukhoz.  Persze csak a végén derül ki, hogy kit hová vezérel, még az is megeshet, hogy a követendő csillag fontosabbá válik magánál a célnál: pontosan ez történik a fent megnevezett ifjú esetében, aki Neil Gaiman Csillagpor című  regényének főszereplője.

  A London közeli Falva falvát csupán egy fal választja el Tündeföldétől, de ez a fal mindössze az évnek egyetlen napján nyitott: május elsején szabad az átjárás a falusiaknak és a világ minden tájáról érkező jövevényeknek.  A kalandok akkor kezdődnek, amikor az olvasó előtt is feltárul ez a világ: Tristrannal együtt fedezhetjük fel, aki szíve hölgyének ígérvén egy bizonyos hullócsillagot, nekivág az ismeretlen veszélyeket és izgalmakat rejtegető tiltott területnek. Itt aztán  furcsábbnál furcsább alakokkal találkozik, némelyikről azt sem tudja, miféle szerzet: mint például a kalapos, szőrös, mókás kis fickó, aki nagy segítségére van útja során. 

  De akadnak itt villámvadászok is, akik felhők között repülnek hajójuk fedélzetén, bűvös üvegvirágok, amelyeknek az árát gyermekkori álmainkban mérik, gyertyafénynél bárhová eljuthatunk és olyan hétköznapi dolgokkal is találkozunk, mint az apai örökségért egymást meggyilkolni "kényszerülő" testvérek. 

 

  Tristránnak a csillag megtalálása közben megannyi veszéllyel is szembe kell néznie, egy alkalommal  útitársával gyanútlanul belesétálnak egy Hervatagosba. Mert minden mesében van  legalább egy erdő, ez azonban nem akármilyen: homályával, a színek és  alakok elrejtésével  galádul lecsalja őket az ösvényről, méghozzá azzal a céllal hogy jót falatozzon belőlük.

  Hogy ne csak gonosz fák kerüljenek a történetbe, egy hajdani szépséges nimfa, mai alakjában szépséges bükk, ifjú vándorunk segítségére siet, és levelével, na meg fontos információkkal ajándékozza meg. Tristrannak itt minden új, tehát az ismeretek aranyat érnek számára, ahogyan a régi mondókák is, mert ebben a világban, mint kiderül, varázsigeként funkcionálnak.

  Arra például hamarosan rá kell jönnie, hogy ezen a varázslatos helyen még a csillag sem egy élettelen kődarab, nem ám. És sajnálatos módon nem csupán ő szeretné megkaparintani, a Lilim pedig nem mindennapi ellenfél. Három vénséges vén asszony éldegél egy kunyhóban a rengeteg mélyén, de fekete tükrükben ott él a három gyönyörű, sudár fiatal nő egy fekete palotában, melynek udvarán a fekete vizű medencét sellő formájú szoborral díszített szökőkút táplálja. Ők a Lilim, a boszorkánykirálynő (egy személyben három): korszakok jönnek, korszakok mennek, ő azonban állandó. És egy csillag dobogó szívére van szükség, hogy a tükörben látható fiatalság életre kelve kilépjen onnan.

  Szívesen elmerültem a tündérmesében, amely azért tartalmazott csavarokat, iróniát, így felnőttek által is élvezhetővé vált, miközben megtartotta eredeti, elbűvölő-bájoló funkcióját, melynek  köszönhetően  ezek a  felnőttek újra gyermekké válhatnak néhány órára.

   A karakterek kidolgozása a meséknek megfelelően nem volt túlságosan mély, de az a néhány vonás, amellyel megrajzolták őket, tulajdonképpen elégnek is bizonyult. A háttérvilág szimbolikája telis-tele intertextuális utalásokkal a görög mitológia  nimfájától kezdve Alice Tükörországából kiragadott unikornis-oroszlán párbajon át egészen a sumér illetve héber mitológia megidézéséig.  Ennek megfelelően filozofikus gondolatokkal átitatott, és egyedi ötletekben sem szegény.

  Szerettem a humorát, és itt emelném ki a fordító munkáját, akinek sikerült a szóvicceket olyan frappánsan átültetnie magyar nyelvre, hogy az olvasó el is feledkezhet arról, hogy eredetileg nem magyar nyelven íródott könyvet olvas. Az egyik mellékszereplő konzekvensen más alakban használ egyes kifejezéseket, s így természetesen a jelentésük is megváltozik: a humornak ezt a fajtáját pedig igen nehéz egyik nyelvből a másikba átültetni, hiszen a második (vagy sokadik) jelentés nem feltétlenül azonos a két nyelvben.

  A nyelvezet már-már lírai szépségű egyes részekben, hasonlatokkal, metaforákkal, szinesztéziákkal gazdagított leírásokkal tarkított. És mivel az író bizonyította, hogy igenis birtokában van az írás képességének, ezért nem hallgathatom el, hogy voltak jelenetek, amelyek vázlatosra sikeredtek. A kalandok átélése  helyett sokszor csupán azok megemlítésére kerül sor, máskor viszont igen élvezetes elbeszélést kapunk: így még bosszantóbban kiütközik a hiányosság.

  A könyv alapján film is készült, évekkel ezelőtt, az olvasási élményt megelőzve láttam, és akkor nagyon tetszett. Tulajdonképpen ezért szavaztam bizalmat az írónak újra, az általam elsőként olvasott  regénye (A temető könyve) ugyanis hatalmas csalódást okozott.  A Csillagpor után azonban bátran belevágok a következőbe. A filmet néhány humoros jelenettel gazdagították, egy-két karakter is több  teret kapott (a villámvadászok),  és mindez egyáltalán nem vált hátrányára.

Január 22.

  

Este a kertben     Égen az újhold oly vékonyka most, mint apró seb, melyet a fecske ejt, villanva víz szinén és utána rögtön elfelejt.   Már éjszakára ágyazott a kert, az álmos sok bogár virágba bútt s a hetyke tulipán álldigálva ágyán, elaludt.   Könnyen lépek hát s arra gondolok, hogy asszonyomnak nyakán a konty tán olyan, mint szusszanó arany pont egy boldog vers után.   S mondom a verset; törekedik már s úgy hangosodik szájamon, mint hű lehellet csók után és mint avar között az új fű.   S verssel térek a házba, ahonnan az asszony fut elém és hordja hó nyakán a kontyot, mely ha kibomlik, arany lobogó.   Radnóti Miklós



　

Őszi színkavalkád



  Már megérkezett a valódi, fagyos, hideg tél, én mégis visszatekintek az elmúlt hónapokra: érdemes, mert sok-sok érdekes könyv jelent meg az őszi időszakban. Októberi-novemberi megjelenéseket szedtem össze, de becsúszott egy szeptemberi elmaradás is.

• Október

 Téli rege új köntösben, ősi rejtély, mely a földi civilizációk kilakulása előtti időkig nyúlik vissza, titokzatos események, amelyek a matematika világába kalauzolnak, egy ceyloni teaültetvény a huszadik század elején valamint egy sorozatgyilkos, különös ismertetőjeggyel. Egyetlen regénybe gyömöszölve mindez már túl sok lenne, októberi kínálatnak viszont nem is rossz felhozatal.  

 Új-Bohémia, Egyesült Államok. Vihar. Egy fekete férfi fehér leánycsecsemőt talál egy kórház babamentő inkubátorában. Magához veszi, maga sem tudja, miért, hazaviszi - és felneveli.
London, Anglia. Leo Kaiser remekül érti a pénzcsinálás módozatait, de nem tud mit kezdeni mérhetetlen féltékenységével. Legjobb barátját azzal gyanúsítja, hogy születendő gyermekének valójában ő az apja.
Új-Bohémia, 17 év múlva. Egy fiú és egy lány egymásba szeretnek, de fogalmuk sincs, kik is ők valójában - a felfedezés új világot nyit meg előttük.

Kossuth, 2016. október 5.
 



Deadwood, Egyesült Államok: egy kislány oson ki sötétedés előtt kipróbálni az új biciklijét, hirtelen azonban eltűnik a lába alól a talaj. Egy mély veremben ébred, miközben a mentőcsapat épp ereszkedik le érte. De azok, akik a gödör pereméről néznek le rá, valami sokkal különösebbet látnak egy egyszerű kislánynál...

A kislány felnő, és Dr. Rose Franklin lesz belőle: zseniális tudós, kutatási területének az egész világon elismert szakértője. Ez a terület pedig nem más, mint kislánykori felfedezése: egy óriási, díszes kéz, amelyet hihetetlenül ritka fémből készítettek jóval korábban, mint hogy a kontinensen bármilyen emberi civilizáció kialakult volna.

Olyan tárgy ez, melynek eredete és rendeltetése egyszerre lesz a leghatalmasabb rejtély, amelyet eddig az emberiségnek meg kellett oldania. Származásának titkát felfedve talán megváltozik minden, amit eddig az életről hittünk. És még hány hasonló darabra bukkanhatunk a nagyvilágban...

Mi lehet ez a szerkezet? Ki készíthette? Hogyan lehetséges, hogy anyaga a bolygón előforduló legritkább fém? Vajon képes lesz valaha irányítani az ember? Mi van, ha nem is annyira a véletlen műve, hogy rátaláltunk? És mi történik majd, ha végül az utolsó darabot is a helyére illesztjük ebben a gigantikus, globális kirakóban?

Agave, 2016. október 4.

 

 



A 16 éves Tessa Cartwrightra egy texasi mezőn találnak rá egy félig kiásott sírban. Éppen hogy életben van, mellette egy másik fiatal lány holtteste hever. Később sem emlékszik rá, hogy hogyan került oda, és az események után már csak úgy emlegeti a média, mint az egyetlen életben maradt Margaréta. A gyilkos ugyanis mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg az áldozataitól, akit Tessa megtalálása után sikerült elfogni. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte.
18 év telt el a brutális gyilkosságok után. Az elítélt gyilkos kivégzésre vár, de továbbra is ártatlannak vallja magát. Egy csoport mindenre elszánt texasi ügyvéd felkarolja az ügyet, újra meg akarják vizsgálni a bizonyítékokat, és nem sokkal később csatlakozik hozzájuk egy elismert törvényszéki elemző is. Az ügyvédek Tessa segítségét kérik, hogy vesse alá magát hipnózisnak, hátha felszínre kerülnek a múlt borzalmas emlékei.
Azt azonban senki sem tudja, hogy Tessa fájdalmas titkot rejteget: valaki már évek óta margarétákat ültet a kertjébe. Vajon az igazi gyilkos űz kegyetlen játékot vele?
A Véres margaréták egy rendkívül eredeti és sokkoló pszichológiai thriller, amely mesterien adagolja a feszültséget, miközben a jelen és a múlt eseményei között egyensúlyoz. Egy nő története, aki az idővel versenyt futva próbálja megfejteni saját rémisztő emlékeit, mielőtt a gyilkos újra lecsapna rá.

 Agave, 2016 október 3.

A tizenkilenc éves Gwen reményekkel és szerelemmel teli szívvel érkezik Ceylonba teaültetvényes férjéhez, Laurence-hez. A paradicsomi szépségű birtok azonban sötét titkokat rejt: egy elhagyatott sír a kertben, egy poros ruhásláda.

A kezdeti boldogságnak hamar vége szakad. Laurence megváltozik: kiszámíthatatlanul, távolságtartó módon, mogorván viselkedik a lánnyal. Nem hajlandó magyarázatot adni a rejtélyekre sem, hagyja, hogy a felesége kétségek közt vergődjön.

Gwen teherbe esik, Laurence boldog, de az igazi nehézségek csak most kezdődnek.: az ikrek születése szívbemarkolóan nehéz döntés elé állítja Gwent, és ettől kezdve tragikus titok terheli az ő szívét is.

A lebilincselően izgalmas regény az 1920-as években, Ceylon szigetén játszódik, és még az utolsó oldalakon is váratlan fordulatokkal lepi meg az olvasót.

Tericum, 2016. október 7.

 

 Amikor Ruche úr egy krumpli nagyságú bélyeggel díszített levelet kap egyenesen Brazíliából, még nem sejti, hogy nyugalmas párizsi életének befellegzett. Amikor Max a bolhapiacon két tagbaszakadt fickó elől kimenekít egy leharcolt papagájt, még nem sejti, hogy micsoda kalandok várnak rá. A levelet kísérő jó néhány láda könyvet és a papagájt ugyanis a maffia követi.
Ha hozzávesszük, hogy a két főhős közül az egyik egy kerekesszékbe kényszerült nyugdíjas, a másik pedig egy szinte teljesen süket kisfiú, akkor egy dologban biztosak lehetünk: nem lesz egyszerű dolguk.
Vajon fény derül a levél feladójának, a visszavonultan élő matematikusnak a rejtélyére? Egyáltalán, a háttérben tényleg valamilyen rettenetes titok van, vagy a maffiavezér is csak egy rajongó, aki a matematika gráljának, a Goldbach-sejtésnek a megoldására kíváncsi?

Azoknak, akik utálják a matekot, de imádnak olvasni.

A papagájtételt szokás Jostein Gaarder Sofie világa című művéhez hasonlítani, hiszen sem a filozófiát, sem a matematikát nem egyszerű megismerni. A két szerző azonban átsegít ezeken a nehézségeken. Denis Guedj humoros regényében nem csupán eszméletlen kalandokat mesél el, hanem szinte észrevétlenül a matematika történetét is.

Typotex, 2016. október 6.

 

 

 

• November

  November sem adta alább, megjelent egy oly régen várt folytatás, elkezdődött egy új sorozat, érkeztek spanyol rejtélyek és magyar boszorkányok, a  borítók pedig igazán impozánsak. 

 

 

1835-ben egy ember gyönyörű álommal ajándékozta meg a világot: a legújabb távcső állítólagos felfedezései nyomán egy cikksorozatban megírta, hogy a sűrű erdőkkel teli Holdon unikornisok, denevéremberek és más fantasztikus lények élnek a legnagyobb idillben. S bár hamar kiderült, hogy az egész csak egy leleményes csalás volt, sokan továbbra is szerettek a Holdról álmodni... meg a határtalan, barátságos világűr egyéb csodáiról.

Több mint hetven évvel később a csaló ükunokája, a gyönyörűséges Emma Harlow le akarja rázni egyik udvarlóját, a dúsgazdag, de csöppet sem rokonszenves Montgomery Gilmore-t. Csak akkor tudná szeretni, mondja neki, ha a valóságban lemásolná a marslakók invázióját, ahogyan azt H. G. Wells megírta a Világok harca című könyvében. Lehetetlen feladat... de Gilmore számára nem létezik lehetetlen.
És a marslakók megtámadják a földet...

Félix J. Palma 1968-ban született. Több, a hazájában, Spanyolországban sikeres elbeszéléskötetek után "viktoriánus trilógiájával" egy csapásra a világot is meghódította. Az első kötet, az Az idő térképe magyarul 2011-ben jelent meg, s most itt a második, amelynek főhőse megint csak H. G. Wells, aki ezúttal nemcsak az időben utazik, hanem az univerzumok között is.

Az ég térképe 2013-ban elnyerte az Ignotus-díjat, amelyet a Spanyol Sci-fi- és Horrorszerzők Szövetsége ítél oda minden évben a legjobb regénynek a műfajban.

 

Európa, 2016. november 7.

 

 

  Agatha Christie és Downtown Abbey rajongóknak
Ha Miss Marple házvezetőnő lenne, úgy hívnák: Mrs Jeffries.
A külföldön nagy sikerű sorozat főszereplője az okos, csavaros eszű Mrs Jeffries. Remek logikájával és elsőre ártatlannak tűnő kérdéseivel minden gyanús esetben rávezeti munkaadóját, a kedves, naiv, ám sajnos egyáltalán nem pengeagyú Whiterspoon felügyelőt a helyes megoldásra. Ráadásul Mrs Jeffries mindig készen áll egy kis saját detektívmunkára, hogy elősegítse a felügyelő nyomozását.
Amikor holtan találják Dr. Slocumot az elegáns rendelőjében, úgy tűnik, véletlen baleset érte az elismert londoni orvost. Csakhogy Mrs Jeffries szerint egyes körülmények meglehetősen rejtélyesek. Miért a hátsó ajtón keresztül érkezett látogatóba Dr. Hightower az elhunyt kollégához? Mi történt pontosan az előző szombaton Mrs Crookshank teadélutánján? Mit titkol Mrs Leslie francia szobalánya? És kinek állhatott érdekében mérgező gombát csempészni az orvos vacsorájába?

Kulinária, 2016. november 30.

Lelkünk padlásán valamennyien őrzünk egy-egy titkot. Íme, itt az enyém."

1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina.

A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg...

A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.

Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.

Ruiz Zafón fantáziájának ezúttal semmi sem szab határt (legkevésbé a valóság). Szívfájdító és félelmetes mesét írt, amelyről a bevezetőben bevallja, hogy a legnehezebben kategorizálható és egyben a legszemélyesebb regénye.

 

Európa, 2016. november 30.
 

 

Az elveszett boszorkány történetére kíváncsi az olvasó? Ha a juhászokat kérdezzük, csak a szemükre húzzák a kalapjukat és morognak a bajszuk alatt vagy nagyokat köpnek kelet felé, nehogy valamilyen varázslat megrontsa a jószágot. A mosolygós pap arca elkomorul, a bika akkorát prüszköl, hogy köd támad és az összes gulyás elszelel. A kovács szitkozódik, a komédiás a markát tartja, de meggondolja magát és inkább ő is csendben marad. Az asszonyok persze beszédesebbek: mekkora tragédia, óbégat az egyik. Dehogyis: kész komédia, veti ellen a másik. A fiatalabb lányok mindent tudóan összenéznek: micsoda szerelem, sóhajtják csendben és a kút felé kémlelnek, ahol az előbb még egy gulyáslegény csillapította a szomját. A legfiatalabbak szavát alig érteni: kaland, csata, a hős Pista (a hős Erzsi, mondják a lányok), az átokkal kezdődött minden, meg a tűz, meg a víz, meg a sok varázslat. A tanító csitítja őket, majd ennyit mond: fogalmam sincs. Ez a könyv az elveszett boszorkány igaz története. Aki nem hiszi, járjon utána.

BOOK KIADÓ, 2016. november 15.

 

 

 

•   A szeptemberi elmaradás, kissé megkésve ugyan, de nem hagyhatom ki:

 

Hamisítatlan 16. századi pikareszk regény azzal az apró csúsztatással, hogy a 21. században íródott Bulgáriában. Megnyugtatásul: a cselekmény nagyrészt Spanyolországban játszódik, és egy kicsit Angliában, meg valamelyest Közép- és Kelet-Európában, de ez csak érzéki csalódás, mivel akkoriban ezt a térséget még nem találták ki. A történetet a portugál Guimaraes meséli el, aki vagy zseni, vagy egyszerűen csak flúgos; főhőse a spanyol botanikus Monardes doktor, akiről az utolsó oldalig sem derül ki, hogy a humanista racionalitás géniusza vagy egy velejéig romlott sarlatán. Hőseink sokat utaznak, számos kalandba keverednek, találkoznak Lope de Vegával, Jámbor Fülöppel, Ben Jonsonnal és magával a műfajt megteremtő Cervantesszel is. Eközben rengeteget okoskodnak természetről, orvoslásról, politikáról, nőkről és üzletről, míg a világon mindennel szemben szkeptikusak, egyvalami kivételével: váltig hisznek a dohány gyógyító, sőt megváltó erejében. Ez a véges-végig ironikus, néha kissé cinikus regény egy régmúlt korba röpít, de a legváratlanabb helyeken felbukkanó 19. és 20. századi figurák, gyógyászati technikák és eszmék folytonosan gondoskodnak arról, hogy kizökkenjünk a történelmi révedezésből, és minden szituációból a saját korunk derengjen fel.

 

Typotex, 2016. szeptember 1.