Az Ararát legendája

   

  Yasar Kemal történetének középpontjában egy kivételes paripa áll: egy szép napon megszökik gazdag és hatalmas gazdájától, végül egy kavaljával mesterien  bánó fiatalember  háza előtt áll meg. És itt kezdődnek a bonyodalmak, mert egy ősi szokás szerint a ló ezennel új gazdát választott magának, aki ezzel jogos tulajdonosává lépett elő...

  Egyszerre ballada- és meseszerű. Balladai sűrítettség jellemzi, és a fordulópontokat balladai homály fedi, az olvasónak tág teret nyújtva az értelmezés során. Meseszerű a részletek kiszínezésével, nyelvezetével, történetével, melyben a hős elindul, hogy megannyi akadályt legyőzve elnyerje szíve vágyát. Egy akadály azonban mégis meghaladja az erejét: a befejezés megint a balladákra emlékeztet. De ki a valódi főszereplő és mi is valójában az elérendő cél?

  Mert ebben a ballada-mesében a hegy éppúgy érzésekkel, indulatokkal van tele, mint az ott élő emberek, és cselekedni is képes: a legenda arról szól, hogy büntetlenül nem lehet bitorolni kincsét, előbb-utóbb meg kell fizetnünk az árát, és az Ararát haragja  rettenetes, bosszúja pedig kegyetlen.

  De miért is haragszik? Mit irigyelhet az emberektől és mi az, amit nem akar megosztani velük? A történet éppúgy szól a szerelemről, mely minden tavasszal újjászületik a Küp-tó partján előbújó virágokban, mint a zene misztikus, megfoghatatlan szépségéről, erejéről - végső soron a művészet lényegének, létrejöttének ember számára megfejthetetlen titkairól: egy tőről fakad mindkettő.

  És ahogyan nincs két kavalos, aki ugyanazt a történetet egyformán tudná előadni, nincs két előadás sem, melyben ugyanaz a dallam ugyanúgy szólna. Vannak jobb kavalosok, van úgy, hogy szebben tud előcsalni egy dallamot valaki a hangszeréből, de két egyformán létrejött dallam nem létezik. Ez benne a gyönyörű - ugyanakkor fájdalmasan szomorú is.

  A hegy haragja persze szimbolizálhatja az ott élők indulatait, természetesen ez is benne van a történetben, ahogyan megindul a hegy, és az ott lakók egyként lépnek fel a zsarnoksággal szemben: csupán azzal hogy ott vannak, együtt vannak -  nem utolsósorban rengetegen vannak. Azok a hegyi emberek, akik úgy el tudnak rejtőzni lakóhelyükön, hogy napokig vándorolhatna bárki a hegyeik közt, akkor sem találkozna teremtett lélekkel sem, ha azok nem akarnak találkozni vele. És most itt vannak, jelen vannak.
  Erről is mesél nekünk ez a rövid kis könyvecske, én mégis azt gondolom, hogy mindez sokkal elvontabb, mélyebb és általánosabb tartalommal bíró szimbólumrendszert hoz létre, melyben a szálak összefonódnak, egységet alkotnak, és létrehoznak egy új minőséget. Miközben a szálak külön-külön is jelentést hordoznak, és ki-kikacsintanak az olvasóra, nem veszítik el identitásukat.

  Rövid terjedelme ellenére sokrétű, elgondolkodtató, filozofikus történet ez, csodás képiséggel, gyönyörű nyelvezetbe öltöztetve. Eszem ágában sincs azt állítani, hogy minden rétegét felfejtettem, azt meg végképp nem, hogy a végére minden összeállt volna harmonikus egészet alkotva: inkább csak benyomásokat, a szöveg inspirálta gondolatokat tudok lejegyezni: ennek csak egyik oka az, hogy hónapokkal ezelőtt olvastam. Annak ellenére, hogy nem szeretek újra elolvasni könyveket, ezt az alkotást érdemesnek tartom rá: örömmel ízlelgetem sorait, fejtegetem soraiban megbújó titkait.