Két filmsorozat is eszembe jutott erről az 1959-ben megjelent könyvről: az egyik a Lost, a másik a Wayward Pines-trilógiából készített adaptáció. Adott a főszereplő, akiben egyre több bizonytalanság merül fel az őt körülvevő világ valóságával kapcsolatban, és egy elszigetelt helyszín, mely jelen esetben egy poros amerikai városka. Ugye, ismerős szituáció?
Eléggé ambivalens érzéseket keltett bennem a történet: a stílusa egyáltalán nem nyűgözött le, ugyanakkor az általa felvetett problémák, a gondolati magva érdemessé teszi az olvasásra.
Ragle Gumm nem éppen szokványos foglalkozást űz, mindennap megfejti az egyik országos lapban megjelenő rejtvényt: a játék címe Hol lesz legközelebb a zöld emberke?, s ennek megfelelően koordinátákat és időpontokat kell eltalálni. Hosszú ideje birtokolva a bajnoki címet, elég szépen megél ebből.
 |
| Vajon valódi fagyi vagy csupán illúzió? |
Azonban hallucinációk kezdik gyötörni, a valóság fala időnként leomlik, és nem marad más a tárgyak helyén, mint az őket megnevező szavak egy papírfecnire írva. Aki érdeklődik valamennyire a filozófia tudománya iránt, az biztosan találkozott már hasonló egzisztenciális kételyekkel, hiszen ezek a kérdések évezredek óta foglalkoztatják az emberiséget.
Főszereplőnk nem rest, és bár először saját ép eszében kezd el kételkedni, sógora segítségével mégis nekilát, hogy összarakja a mozaikdarabkákat, nemhiába szakértője a káoszban megbújó ismétlődő motívumok, rejtett összefüggések felismerésének. A szálak pedig egyre kuszálódnak: egy különös magazint ásnak ki a gyerekek, melynek lapjairól (a cikk állítása szerint) ismert színésznő mosolyog rájuk, ők azonban esküdni mernének, hogy még soha életükben nem látták, a szomszéd ellenben azonnal rávágja a nevét. Azután különös rádióadást fognak egy amatőr készülék segítségével, s ekkor döntő lépésre szánják el magukat.
 |
| Marilyn Monroe is csak fokozza a rejtélyt |
Szeretem a titokzatos, nyomozgatós történeteket, amikor egy nagy rejtélyt kell megfejtenünk a főhőssel karöltve, miközben teljes bizonytalanságban tapogatózunk. Mivel már rengeteg hasonlóval találkoztam, rájöttem hogy az út, a rejtvényfejtés, a találgatás gyakran sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint maga a nagy titok, ami leleplezésre vár, s amely akár csalódáshoz is vezethet, hogy végül feltegyük a kérdést: ezért volt az egész hajcihő?
A befejezés ezúttal is kissé vérszegénynek tűnik, a főszereplő döntése sincs kellőképpen megalapozva, ugyanakkor, szimbolikus értelemben mégiscsak hozzáad valamit a történethez. A mindent és mindenkit kontrollálni akaró központi hatalom és az egyén szabadságának szembenállása éppúgy felmerül, mint a minket körülvevő valóság illuzórikus volta: a világba vetett ember egyetemes alapérzéseként jelenik meg az ebből fakadó bizonytalanság és szorongás. 
Vajon mennyit tudhatunk, mennyit ismerhetünk meg, és ezek az ismeretek mennyire biztosak, bizonyíthatóak? Innen szemlélve pedig az egyéni szabadság is csupán illúzió, az ember nevetséges gőgjéből fakadó gondolat? A könyv persze nem adhatja meg a választ, mindenesetre amellett teszi le a voksát, hogy minden körülmények között törekednünk kell rá, hiszen a szabadság iránti vágyunk alapvető késztetésünk: senki és semmi nem irthatja ki belőlünk. Ha pedig valóban létezik a világot irányító értelem, a rend a káosz mögött, akkor reménykedhetünk, hogy egyszer talán el is érjük. |
| George Berkeley (1685-1753) Feltevése szerint a dolgok egy univerzális isteni elme ideái /szubjektív idealizmus/ |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése