Lynn Cullen: Mrs. Poe

   Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Először is rettentően túlírt, rengeteg, a cselekmény szempontjából érdektelen részlettel ismerteti meg az olvasót, ugyanakkor a XIX. század New Yorkjának irodalmi élete, a mindennapok leírása elég érdekes, bár kissé egyoldalú: csupán a főhős, Frances Osgood gazdag és befolyásos barátainak köreibe nyerhetünk bepillantást, a szegényebbek mindössze egy-egy felvillanó kép erejéig tűnnek fel.

Benjamin Lacombe varázslatos illusztrációja
Poe novelláinak exkluzív kiadásához





Szintén Benjamin Lacombe alkotása:
hűen tükrözi Poe műveinek bizarr
világát

    Megmosolyogtató volt olvasni például  az egyik mellékszereplő megállapítását, mely szerint Frances  milyen jól helytáll az adott helyzetben: miközben kislányaival barátnője házában vendégeskedett, cselédek szolgálták ki, gyermekeire dadus vigyázott, ő pedig irodalmi estekre, színházba, randevúkra járt, és néha-néha megpróbálkozott egy-egy vers vagy novella megalkotásával. Persze, lelkileg biztosan megviselte a férje hűtlensége, a kiszolgáltatottság, az, hogy nélkülözniük kellett a saját otthon melegét, még akkor is, ha luxusszállóbeli körülmények között élhettek. (Alsóbb társadalmi osztály tagjaként azért valamivel nagyobb problémákkal kellett volna megküzdenie.)  

Edgar Allan Poe
(Lacombe:Tales of the Macabre)

  A regényben egy fiktív Poe és egy fiktív Frances Osgood között szövődő szerelmi szál kialakulásának lehetünk tanúi, mert bár alapos kutatómunka előzte meg, azért azt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez egy kitalált történet.  Arról nem is beszélve, hogy a kettejük közötti szerelem is csupán feltételezés, nincs rá megdönthetetlen bizonyíték. 

Bár a regény nem nevezhető
 dekadensnek, azért illenek
 hozzá Lacombe képei

   Önmagában ezzel még nem lenne baj, találunk benne szép és megható részeket, amennyiben attól az aprócska ténytől el tudunk tekinteni, hogy a másik oldalról szemlélve egy haldokló feleség megcsalatásának lehetünk tanúi.  S bár emberek vagyunk, hibázunk, ettől lesz drámai a történet (enélkül nem is lenne konfliktus a regényben), de azt már mindenki eldöntheti maga, mennyire tartja ízlésesnek, ha a gyötrődések, a lelkifurdalás ellenére egy férj arról győzködi szerelmét, milyen jó lesz nekik, miután fiatal felesége meghal... Frances javára írhatjuk, hogy nem hajlandó végighallgatni.

Képek forrása: Pinterest

  Ez a fiktív  Mrs. Osgood  egyébként  érdekes szereplő. Bár szellemes, szenvedélyes asszonynak aposztrofálják, társaságban inkább hallgatagnak bizonyul, kontemplatív jellem, aki sokat tépelődik, mielőtt elhatározásra jut és cselekszik; noha a kettő nem zárja ki egymást, legfeljebb előbbi tulajdonságait nem csillogtatja meg  szélesebb közönség előtt.  Helyenként éleslátátásról, jó megfigyelőképességről tesz tanúbizonyságot, de erről is csak azért értesülhetünk, mivel ő a narrátor, így beleláthatunk gondolataiba.

   Ám minden éleslátása ellenére időnként a logikai képesség teljes hiányáról árulkodnak szavai és tettei.  A dadus furcsa viselkedésének rejtélyét sehogyan sem tudja megfejteni, miközben a mozaikdarabkák majdnem kiszúrják a szemét, ő azonban még akkor sem jön rá a megoldásra, amikor a kiváltó ok feltárja előtte  szinte a teljes igazságot.  A megalkotott figura  mintha ellenállt volna  az  eredeti elképzelésnek, végül teljesen más  karakterré  vált,  mint  amilyennek szánták.

Poe háza New Yorkban

    Az írónő (általam ismeretlen okokból) fontosnak érezte lajstromba szedni a korszak hírességeit, anélkül, hogy bármiben is előbbre mozdították volna a cselekményt. Teljesen feleslegesen, hiszen  egészen hangulatos olvasmányt sikerült kerekítenie, ezek a sallangok egyáltalán nem hiányoztak. Persze, az írás mindig tükör, amely nem csupán a tárgyát, hanem alkotóját is visszatükrözi: nem mindegy ki az, aki megfigyeli és önmagán átszűri a látottakat. Ahogyan ezt Samuel Osgood  a regényben frappánsan megfogalmazza:

"Művészként elsősorban arra kell törekednem - magyarázta-, hogy megfigyeljem és aztán visszaadjam azt, ahogyan a fény ráesik az alanyra. Amit általában színeknek és formáknak nevezünk, azok csak a fény különböző mintázatai".
 

   A stílus szép, gyanítom, még élvezhetőbb lenne eredeti nyelven, vagy  egy  kicsit figyelmesebb fordítói (szerkesztői/nyelvi lektori) munka* eredményeként olvasni, és a történet sem rossz, a maga lassúságával, a cselekmény szinte teljes hiányával sem, mely a végén ugyan megpróbál poe-i rémtörténetbe váltani, de a rémisztgetés nem annyira az írónő erőssége.

 A regényből az is kiderül, melyikük a címadó Mrs. Poe... :)
(Balra Virginia Poe, jobb oldalon Frances Osgood képmása látható,
a macska középen Lacombe alkotása.)

* Kedvenc példám: gyanús pillantás, amit más szövegkörnyezetben akár el is tudnék képzelni, de maradjunk annyiban, hogy gyanakvó pillantást vetünk valakire. Az után szókapcsolat és azután határozószó közötti jelentéskülönbség felismerése pedig úgy tűnik, nehéz feladat a szerkesztők (vagy a fordítók) számára.