Húsvét, könyvek, szimbólumok

  Húsvét szimbólumai egyaránt rendelkeznek ősi, néphagyományokon alapuló       valamint kereszténységhez köthető gyökerekkel. Mindenki jól ismeri őket, azok is, akiknek mélyen megélt vallási élményt jelent az ünnepkör, és azok is, akiknek csupán a hagyományok játékos formában való továbbélését. Ezeket a jelképeket szigorúan komolytalanul :), az objektivitást teljességgel nélkülözve olyan könyvekhez társítottam, melyeket szívesen elolvasnék.

 
    A nyúl a holdistenséghez köthető állat, a hold újjászületését jelképezve kapcsolódhat a feltámadáshoz. Egy buddhista legenda szerint tűzbe ugorva áldozta fel önmagát, hogy Buddha élelemhez jusson.

  A nyúl a termékenységnek és az élet körforgásának is szimbóluma.  A kelta istennő, Ostara, akinek ünnepét szintén ilyenkor tartották, a történet szerint kedvenc, színes tojásokat tojó madarát nyúllá változtatta a gyermekek kedvéért. Így már nem is olyan rejtélyes, honnan ered a húsvéti nyuszi.

   Richard Adams Gesztenye, a honalapító című ifjúsági regényében egy egész nyúlkolónia vándorlását, letelepedését ismerhetjük meg, bepillatást nyerhetünk abba, hogy sok-sok kaland után miként kezdenek új életet.

 
 

Fülszöveg:

Vakarcs a legapróbb az egész nyúltanyán, de titokzatos képesség szorult beléje: tévedhetetlenül megérzi a jövőt. Íme, most is rátör a látnokok emésztő nyugtalansága, tudja, hogy a tanyát közeli végveszély fenyegeti. De ki hallgat a prófétára a maga hazájában? Mindössze egy tucatnyi társa kerekedik föl vele együtt a nyúltermészettel igazán ellenkező vándorútra, hogy száz veszéllyel dacolva új lakóhelyet találjanak. És amikor itt már biztonságban érezhetnék magukat, csak akkor törnek rájuk a még nagyobb veszedelmek, akkor várnak rájuk a még nyaktörőbb kalandok. Aki Gesztenye, Vakarcs, Bósás és a többi hős tapsifüles történetét végigizgulta, kétszer is meggondolja majd, hogy nyúlszívűnek nevezze a gyáva embert.
Az angol író világsikert aratott – negyven nyelven, több mint tízmillió példányban megjelent – állatregénye úgy teszi a történetet emberközelivé, úgy bont ki fontos emberi tulajdonságokat belőle, hogy közben apró hősei hiteles állatok maradnak, nálunk is meghittebb értői és érzői a természetnek. És ha a szerző emberi szót ad a szájukba, csak arra figyelmeztet minket, hogy minden élő a testvérünk, ám egyedül mi, emberek menthetjük meg a végpusztulásól ezt a természetet, mindnyájunk közös otthonát.

  A tojás összetett jelkép: a világ ősi teljességét, ég és föld egységét szimbolizálja (pl.: Kalevala), ugyanakkor a feltört tojásból kiszabaduló madárként ábrázolták a lélek újjászületését, feltámadását a hellenizmusban, ahogyan a  reinkarnáció láncolatából való kitörést a buddhizmusban.

A strucctojást a legenda szerint a nap fénye kelti ki, és ezt  Krisztus feltámadásának jelképeként értelmezték (de összefüggésbe hozható a Szentlélek általi szűz megtermékenyítésssel is).

A néphagyományban tavaszi termékenységi és szerelmi varázslatokban szintén fontos szerepet kap.

  Sun-Mi Hwang Rügy című regényében a címszereplő tyúk anyasága kerül középpontba, megharcol azért, hogy számára is jusson egy tojás, amit/akit felnevelhet.

Fülszöveg:
Van egy nő. Anyává szeretne válni. Lehet bármi erősebb ennél a vágynál? Az évtized legmeghatóbb történetében Sun-mi Hwang az anyai önzetlenség és áldozatvállalás olyan mélységeibe vezeti az olvasót, ahová író nem merészkedett korábban. Ismeretlen tartomány. Pedig minden nő ebben a tartományban él, aki valaha gyermeket hozott a világra. Anya az, akinek minden tette a gyermek boldogságában nyer értelmet, aki testét-lelkét adja a belőle lett másik életért. Szeret, erőt mutat, amikor arra van szükség, és gondolkodás nélkül adja akár az életét is, amikor eljön az idő. Hwang Sun-mi egyszerű eszközökkel mesél egy tyúkról, aki megszökik ketrecéből, és mindenét feláldozza egyetlen utódjáért – egy kiskacsáért.

  A víz egyaránt jelképezheti    az ősi egységet, a formátlaságot a maga állandóságával (tenger), és a megtermékenyítést, az alakító erőt (folyó).         A vallásokban megtisztító szerepet kap, a kereszténységben az örök életet is szimbolizálja. A népmesékben gyakran találkozhatunk a víz átalakító, tisztító vagy éppen halhatatlanságot biztosító erejével.

Natalie Babbitt Örök kaland című regényében szintén ezt az ősi hitvilágban gyökerező szerepet bontja ki: a főhősnek azzal a kérdéssel kell szembenéznie, éljen-e a lehetőséggel, amit az örök élet forrása biztosít számára.

 

Fülszöveg:
Winnie Fostert, a tízéves kislányt gazdag szülei még a széltől is óvják. Winnie unatkozik a kerítésekkel körbevett birtokon, és bosszantja a sok óvintézkedés, ezért kiszökik a közeli erdőbe. Itt ismerkedik meg Jessie Tuck-kal, aki nagyjából tizenhétnek néz ki, de elmondása szerint száznégy éves. A Tuck család ugyanis minden jel szerint megtalálta az örök élet forrását.

Az öröklét misztériumát kutató regény izgalmas formában fogalmazza újra az emberiséggel egyidős kérdéseket: miért vagyunk halandók, és ha tehetnénk, választanánk-e az öregedés helyett az örökkévalóságot.

Natalie Babbitt 1975-ös fantasyje több díjat elhódított, kétszer (1981-ben és 2002-ben) megfilmesítették, és több ízben beválogatták a gyermek- és ifjúsági irodalom legfontosabb száz kötetét összesítő listákra.

  A bárány a termékenység, a gazdagság szimbóluma, és mint áldozati jelkép is igen régi időkre nyúlik vissza, gondoljunk csak Ábel áldozatára, vagy Pészach ünnepére (a házak bárányvérrel jelölése jelentett védelmet), míg a kereszténységben elnyeri Agnus Dei (Isten Báránya) jelentését.

 

  Murakami Haruki irodalmi thrillerében egy mutáns birka után nyomozhatunk, és részesei lehetünk egy Birkakergető nagy kalandnak.

Fülszöveg:
A fiatal reklámszövegíró unalmas élete hirtelen megváltozik, amikor az eltűnt barátjától kapott képeslap révén belekeveredik egy mutáns birka utáni abszurd hajszába. Japán eldugott hegyvidékén aztán találkozik a mitikus állattal és önmaga démonaival is.

Kellemes húsvéti ünnepeket!

 

Diane Pearson: Csárdás

 

 

 

 

 

    Mindig izgalmas olyan regényt olvasni, amely rólunk, magyarokról, ám külföldi író tollából született. Mi az, ami felkelti az érdeklődésüket, milyennek látnak minket, és a kialakított kép vajon mennyire felel meg a valóságnak? Diane Pearson ráadásul egy családregényt alkotott, még nagyobb fába vágva fejszéjét.

 

 

Fényképek forrása: http://www.fortepan.hu/

 

 

  Az "elbűvölő Ferenc-lányok" könnyed, bájos, bálokkal és mulatságokkal tarkított életébe csöppenünk a történet elején, de az idilli állapot már nem tart sokáig. Amália és Éva világában még minden egyszerű, már-már fekete-fehér: aki jó megjelenésű, az egyben tehetséges, intelligens, szellemes, akit pedig nem áldott meg az ég előnyös külső tulajdonságokkal, az tehetségtelen és természetesen ostoba is. 

  Ferenc Éva gyönyörű, Káldy Félix jóképű, következésképpen  gyors észjárásúak,  és ők  jelentik minden valamirevaló  társaság középpontját. Ferenc Amália csendesebb, visszahúzódóbb, de őt megmenti az "unalmasság" bélyegétől csinos külseje. Káldy Ádám már  nem ilyen szerencsés:  merengő, magának való lelkialkata zömök testalkattal, szögletes arcvonásokkal társul, ebből pedig egyenesen következik (a történet szerint), hogy nem lehet érdekes személyiség. Ha pedig Éva és Félix a skála felső fokán foglalhat helyet, akkor a másik végpontot szegény Kati kuzin képviseli, aki buta, érdektelen teremtés: elvégre csúnya, esetlen, formátlan.

  Mintha mindent a külsőségek határoznának meg, na és természetesen a társadalmi pozíció.  Azért egy-két elejtett megjegyzéssel érzékelteti az írónő, hogy nem minden olyan, amilyennek látszik: talán arra szeretne rávilágítani ezzel az eleinte fekete-fehér világábrázolással, hogy  mennyire szeretünk általánosítani, előítéletek mentén gondolkodni.  Szerencsére  árnyaltabb jellemábrázolást is kapunk,  a későbbiekben  mindenki megmutatja rejtett "képességeit".

   Ebből a szempontból vitathatatlanul  Kati a legizgalmasabb szereplő, aki   lassanként  kibontogatja         személyiségét sok-sok  év elnyomott  "szegény Kati"-szerep után,  amit környezete nyomására vett magára, és megaláztatásban töltött évtizedek után jut el arra a pontra, amikor végre levetheti,  hogy a regény legkülönlegesebb, szabadon  gondolkodó, kreativitását szárnyalni engedő személyiségévé váljon. Ez a folyamat azonban, legnagyobb sajnálatomra,  csupán  néhány ecsetvonással körvonalazódik.

  Számomra ez a regény gyenge pontja: míg Éváról nem nehéz észrevenni, hogy felszínes, butuska lány, aki az összefüggéseket mindig túlságosan későn érti meg, ha egyáltalán felfogja azokat, addig Félix végig rejtélyes figura marad; napvilágra kerülnek jellemhibái, utalás történik arra is, hogy mi okozza később egyre fokozódó paranoiáját, mégsem tudjuk meg, miként jut el a teljes őrület határáig. 

  Ahogyan azt is nehéz belátnunk, hogyan válhatnak ők ketten minden vidéki társaság élénk, vibráló  központjává, ez ugyanis a dialógusokból nem derül ki, Éva megszólalásai alapján pedig a "szellemes" az utolsó jelző, ami az ember eszébe jut.  Csupán az válik világossá, hogy Félix  képtelen felvállalni önmagát,  fontosabb számára a normákhoz való igazodás, mert nem olyan erős, mint az általa olyannyira lenézett Kati.

    Egy kicsit kidolgozatlannak érzem a szereplőket:  felesleges mindent az olvasó szájába rágni,  gondolataik, cselekedeteik alapján nem árt, ha ki tudjuk alakítani a  karakterekről saját véleményünket, nem csupán a narrátor megállapításaira hagyatkozhatunk. 


Kati művészetében a stílusjegyek
alapján szecessziós hatások
érvényesülnek

   Mint például Kati esetében, akiről  a regény folyamán megtudhatjuk, hogy mennyire megváltozott, most már olyan ember, akire (változatlanul előnytelen külseje dacára is) "oda kell figyelni". Persze, fantáziánk segítségével ki tudjuk tölteni a hiányt (mindenki olyan személyiséget képzelhet el, amilyet számára ez a kifejezés magában foglal), mégis mennyivel jobb lett volna, ha ezt a konklúziót mi magunk vonhatjuk le.

   Mindezek ellenére a regény bővelkedik olyan jelenetekben, amelyek az élet, az emberi természet  tűéles pontosságú megfigyeléséről, valamint olyan gondolatokban, melyek a felszín alatt húzódó összefüggések sokszor fájdalmasan őszinte, olykor pedig derűs feltárásáról tanúskodnak.  Mintha a szépirodalom határán lavírozna, mégsem sikerülne átbillennie. 

 

 

    

 



  A bemutatott család tagjai két háborút is átélnek,  származásuk miatt pedig  igencsak kijut nekik  a szenvedésből. A regényt olvasva azonban felmerül a gondolat: a közeli ismerősök gyűlölködése, a torz kapcsolatok legalább akkora károkat okozhatnak egy ember életében, mint a háború közönyös kegyetlensége. 

  Az anya viszonyulása gyermekéhez, amely  minden emberi kapcsolat alapköve,  éppúgy lehet az önfeláldozó szeretetet, mint a mindent elemésztő pusztítás jelképe is. Ez utóbbira két példával is szolgál a regény Káldyné és Rác-Rassayné alakjában, akik ugyan homlokegyenest másképpen viszonyulnak anyaszerepükhöz, az eredmény mégis (majdnem) ugyanaz.

  Míg az egyikük mindent kifogásol, mindent meg akar változtatni gyermeke viselkedésében, nem engedi kibontakozni annak valódi személyiségét, addig a másik tökéletesnek látja gyermekét, hibáit szinte észre sem veszi, semmiféle elvárást nem támaszt vele szemben. Az egyik megfojtja, eltiporja, kishíján egy életre megnyomorítja gyermeke lelkét, a másik egy szörnyeteget hoz létre.

    A két gyerek mégis eltérően reagál: az egyik vissza tudja fordítani a károkat, a másik a végletekig betetőzi azokat. Vajon a velünk született (genetikai) örökségünk vagy környezet hatása az erősebb? A regény egyértelműen az előbbi mellett teszi le a voksát: elnyomhatják, nyesegethetik, megtörhetik (ideig-óráig), valódi személyiségünk előbb-utóbb akkor is előbújik, utat tör magának, és ez akkor is bekövetkezik, ha mi magunk akarjuk rejtegetni a ránk irányuló elvárások következtében.

     Az anyák felelősségét azonban nem lehet elvitatni, s ha valaki végre szembenéz a hibáival, és belátja, hogy egy szörnyeteget hozott létre (legalábbis nagy szerepe volt abban, hogy kialakult), ahogyan Káldyné is teszi, akkor vállalnia kell ezt a felelősséget, minden következményével együtt. Ugyanakkor az a reakció,  amit ez a felismerés vált ki belőle,  összeegyeztethetetlen az anyaság fogalmával.

  1914 és '56 között játszódik a cselekmény, ebből már sejthető hogy nem egy napsugaras, habos-babos történetre számíthatunk. Ez így is van, már-már "túlságosan" életszerű a regény, például semelyik lány  sem  szerelemből megy férjhez, egyetlen kivételtől eltekintve, de abban sincs köszönet. Híven tükrözi ez a korszak valóságát (főként a regény elején, a későbbi évtizedek azért változást hoztak ezen a téren is), de házasság ide vagy oda, ebben a történetben egyetlen boldog szereplőt, vagy legalább az életével elégedett embert sem találunk.

  Mintha azt üzenné: így éltek/éltetetek, hibát hibára halmoztok, sokszor a sors/történelem tiporja el az álmaitokat, sokszor ti magatok, kiharcolhattok ugyan néhány boldog pillanatot, a végén hiába kapálóztok, csak ez marad, amibe belekapaszkodhattok . Erről szól az élet, mondhatnánk, csak a minden baj, nehézség ellenére fel-feltörő, a racionalitást sutba vágó idealizmus nem hajlandó ezt elfogadni?

    Akármennyire is így van: gyermekkorunk álmait egyszercsak felváltják a hétköznapok gondjai, végül azt vesszük észre, hogy minden teljesen másként alakult, mint ahogy elterveztük, pláne, ha a történelem is  beleszól a sorsunkba, igencsak durván, ráadásul nem is egy alkalommal az irodalom pedig az életet tükrözi, mégis, reménytelen, nyomasztó hangulatot áraszt a regény világa, mert nem mutat semmilyen alternatívát. 

  S ezen a  félig nemesi - félig polgári életet belengő báj sem sokat segít, mert egy letűnt korszak hamiskás, megkopott bája,  ennek ellenére egészen a könyv végéig érezhető, mintegy a remény csakazértis felcsillanó szikrájaként. 

  Az új generáció esélyei mindazonáltal nem  túl  kecsegtetőek  a történelmi  események fényében, tekintve, hogy   1956-ban hagyjuk ott a szereplőket egy olyan lélektani pillanatban, amikor a család újdonsült tagja, egy hithű kommunista elvtárs éppen kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy a megvalósult rendszer fájdalmasan különbözik attól az eszményképtől, amiért egész életében harcolt.

 

   Mindent egybevetve egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, igazán jó volt belemerülni a bemutatott családok életébe. Ahogyan a maratoni hosszúságú bejegyzés is mutatja, mennyire foglalkoztatott a regény világa,  a szereplőknek sikerült beférkőzniük a gondolataimba.

   A könyv megjelenése nem hagy kívánnivalót maga után, a szerkesztés annál inkább. (Visszatérő hiba például: azaz  kötőszó alkalmazása   az az    /mutató névmás+névelő/         kapcsolat helyett, ezzel megváltoztatva a mondat jelentését.)

 

 





A csillagászati tavasz első napja (napéjegyenlőség - március 20.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tavasz

 

 

 

„Mi az?” – kérdezte Vén Rigó. „Tavasz!” – felelt a Nap. „Megjött?” – kérdezte Vén Rigó. „Meg ám!” – felelt a Nap.   „Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó. „Szeretlek!” – szólt a Nap. „Akkor hát szép lesz a világ?” „Még szebb és boldogabb!”

 

 



Szabó Lőrinc

 

 + ZENE

 

1848 - (n)ők is megérdemlik a figyelmet

   Ha március 15, akkor mindenki azonnal  sorolja a neveket, de a listán általában kizárólag férfiak szerepelnek. Pedig a nők között is találunk szép számmal olyanokat, akik legalább annyira helytálltak, mint az erősebb nem képviselői. Annak ellenére, hogy szavazati joggal nem rendelkeztek, és a felsőoktatás kapui is zárva voltak előttük. Rendhagyó könyvajánló következik.

Akik amazonként küzdöttek



Lebstück Mária

     Néhányan attól sem rettentek vissza, hogy férfiruhát öltve katonának álljanak: Lebstück Mária neve ismerős lehet az operettből (Mária főhadnagy), de harctéren bizonyított még Pfiffner Paulina, Bányai Júlia, Viola Anna és számtalan társuk, akiknek nevét nem jegyezték fel.

  A legkalandosabb élet talán Bányai Júliának jutott, aki szegény családból származott, ám egy gazdag arisztokrata beleszeretett, és el is vette feleségül. Az eddig meseszerű szerelmi történet azonban szomorú véget ért: férje korai halála után az ifjú özvegy ismét műlovarnőnek állt.     1848-ban hitvese nevén csatlakozott a hadsereghez.

   Bátor és ügyes katonának bizonyul, egészen a kapitányi rangig jut, sőt mi több, kémnőként is fontos feladatokat bíznak rá. A szabadságharc leverése után bujdosni kényszerül. Törökországban megismerkedik második férjével, később együtt utaznak Kairóba, ahol fogadót üzemeltetnek. Thury Zsuzsa regényt írt életéről, Bányai Júlia címmel. 

Akik a sebesültek ápolásában jeleskedtek



Kossuth Zsuzsanna

  Talán Kossuth Zsuzsannával szemben a legkevésbé hálátlan az utókor, az ő nevéhez fűződik a sebesültek szakszerű ellátásának megszervezése, kiépítése az  országban.  

   Kertész Erzsébet írta meg életrajzát, melyben emléket állít mindazoknak, akik áldozatos munkájukkal névtelenül is hozzájárultak a kórházi körülmények megreformálásához, hogy a sebesültek valódi lehetőséget kapjanak a gyógyulásra. 

 

 

Akik bújtatták az üldözötteket

Teleki Blanka

   Teleki Blanka és Leövey Klára nevét is sokan ismerik, a nők iskoláztatásában tagadhatatlan érdemeik kapcsán. 

   Mivel a szabadságharc leverése után a megtorlás azokra is kiterjedt, akik hazafias szellemben végezték oktatói-nevelői munkájukat, valamint azokra, akik segítették a  bujdosni kényszerülteket, a két asszony hosszú évekig raboskodott Kufstein várában. Kertész Erzsébet Teleki Blanka című regényében emlékezett meg életükről.

 

Akik nőként politizáltak

Zichy Antónia (gróf Batthyány Lajos felesége)

  Ha valódi politikai karriert nem is futhattak be, maga Batthyány is felismerte, hogy a férfiak meggyőzésének legjobb módja a feleségek megnyerése.  Zichy Antónia és Zichy Karolina  otthonukban  tartottak társasági összejöveteleket, ahol érveltek, vitakoztak, politizáltak - és mindezt sikerrel tették.



Zichy Karolina (gróf Károlyi György felesége)

  A szabadságharc vérbe fojtása után  Batthyányné  és Damjanichné a hadiözvegyek és gyermekeik megsegítésére irányuló segélyszervezetet hozott létre.

 

 

  A történelemkönyvekben mégsem említik őket: igaz, nem lehettek hadvezérek, miniszterek, még orvosok sem, de ez biztosan nem a tehetség és a rátermettség hiányán múlott.