Lois Lowry műve meg is érdemli a szakértő figyelmet. Főhőse egy olyan világban születik, amelyből mindent kiszűrtek, ami a társadalom szempontjából károsnak tekinthető, legalábbis egy bizonyos szemszögből. Mert ami látszólag nem kívánatos, az egy másik aspektusból nagyon is értékes lehet, sőt, maga a lényeg vész el a sajátságos selejtezési folyamat eredményeként. Jonathan, a főszereplő, szép lassan rádöbben erre, és minden porcikájával tiltakozik ellene. Fellázad a kialakított rendszer embertelensége ellen, noha kiválasztottként megtapasztalhat dolgokat, melyektől a többiek el vannak zárva: jóllehet éppen kivételezettsége látja el a szükséges információkkal, amelyek révén átláthatja a helyzet groteszkségét.
A nyelv is elveszíti játékosságát, teremtő erejét, amely egyik fontos funkciója, mert ebben a világban a legfontosabb a precizitás: mindig pontos megfogalmazásra kell törekedni, a kétértelműséget kerülni, ennek figyelmen kívül hagyása büntetést von maga után. A nyelvben megnyilvánuló kreativitás, az asszociációk, az önálló gondolkodás eljuttathatnak a művészetekhez, a szépség kereséséhez, végső soron tehát az érzelmekhez, így könnyen belátható, hogy mind-mind veszélyes terepre vezetnek... A diktatúrákban a cenzúra kulcsfontosságú, totalitását jellemzi az öncenzúra: már családon belül is figyelniük kell minden egyes kiejtett szavukra.
gyereket is kiöntik a fürdővízzel együtt, a közösség tagjai elveszítik kollektív emlékezetüket, ám mégiscsak meg kell őrizni valahogyan, valamilyen módon, hiszen emlékek, tapasztalatok nélkül hogyan is lehetne adekvát módon problémákat megoldani. Ugyanakkor az emlékek veszedelmesek is lehetnek, ezért találják ki az emlékek őre titulust: képességei alapján az ifjú Jonathant szemelik ki e megtisztelő feladatra. Emlékek őre csupán egy lehet a közösségben, illetve egy ideig párhuzamosan kettő, amíg a régebbi át nem adja az újabbnak az emlékeket. Ez a bűnfaló intézményét juttatta eszembe: egyes társadalmakban megszokott dolog volt az alkalmazásuk, ők vették magukra a közösség összes bűnét, s ezért cserében ellátást kaptak, ám teljesen elszigetelten kellett élniük, érinthetetlenekké váltak a többiek szemében. Az emlékek őre ugyanis nem csak a kellemes emlékeket kapja meg, rázúdul az emberiség minden elkövetett és átélt borzalma.
Mennyit adnak életünkhöz az olyan hétköznapi és egyszerű jelenségek, mint a hóesés, a naplemente, szánkóval siklás egy domboldalon, zenehallgatás, a napsugár simogatása bőrünkön vagy éppen a színek érzékelése? Nem nagyon gondolunk erre, de ha egy szép napon elvesznének, mennyivel szegényebb lenne az életünk. Jonathan a kellemetlen és rettenetes emlékek mellett mindezek hiányával is szembesül, és megkérdőjelezi a rendszer létjogosultságát.
Az Átadóban jelenlévő kételyekkel találkozva azután eljut a cselekvésig, bár ehhez a végső lökést az elbocsátás aktusáról való igazság kiderülése adja meg számára. És egy érzés, amelyet egy emberi lény iránt érez - ebben a társadalomban pedig ez csupán az emlékek őrének kiváltsága. Hogy Jonathan hová jut, eléri-e a célját, azt nem tudhatjuk meg, a lezárás csak sejteti, de mindenképp továbbgondolásra késztet. Az írónő további három regényt írt még, amelyek ebben a világban játszódnak, ám nem pont Jonathan közösségében. Szerintem így önmagában is megállja a helyét a történet, de azért kíváncsi vagyok a folytatásokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése