Pettigrew őrnagy A tenger házában

 

   Ez egy igen kreatív cím,  méltó a két regény színvonalához.  Az írástechnikát lehet fejleszteni, a gyakorlat is megszerezhető, a tehetség  azonban nem.  Bár azt is belátom, hogy a Magyarországon megjelenésre kerülő könyvek szerzőinek igen nagy százalékára igaz ez a megállapítás. Attól, hogy kiadják a könyvét, még senki sem válik íróvá.

 

   Pettigrew őrnagy ugyan megnyerte azt a bizonyos csatát, Helen Simonson azonban csúfosan elbukott. Először is, ez a regény rettentően túlírt, és mindezt úgy sikerül elérnie, hogy a két főszereplő lassan kibontakozó kapcsolatáról szinte alig tudunk meg valamit. (Megismerhetjük ellenben igen részletesen  Mrs. Ali fiatal rokonainak roppantmód érdektelen szerelmi drámáját.) Pedig éppen ez az első pillantásra talán furának tűnő páros teszi érdekessé az alaphelyzetet: a vidéki angol úriember és a pakisztáni származású bolttulajdonos asszony között lassan kialakuló, lépésről-lépésre mélyülő valódi  emberi kapcsolat. Ez adhatná meg az egész savát-borsát, de ebből nem sokat kapunk. Ahogyan Pettigrew őrnagy szarkasztikus humorából sem, legnagyobb sajnálatomra. Bár a puskája iránt érzett kicsinyes birtoklási vágya kicsinyes tettekben nyilvánult meg, és ezt néha soknak találtam, azért az ő alakja egy eleven, izgalmas figura is lehetett volna. 
 Mégis kevés volt, és ez az egész regényről elmondható. (Persze, nem a terjedelmére céloztam.) Az akciójelenetekkel dúsított lezárás pedig egyenesen tragikomikus, nehéz eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen az ember.
 

 

 

  Pedig milyen csodaszép borító, és milyen irigylésre méltó helyszín! Tulajdonképpen ezzel minden pozitívumot el is mondtam Elisabeth Gifford regényéről. A cselekmény két szálon fut, a XIX. századi napló talán érdekesebb valamennyire, de az a bizonyos 'nagy csavar' valójában egyáltalán nem nevezhető nagynak, sőt, még csavarnak sem. A másik szál, a Hebridák egyik szigetén új életet kezdő fiatal pár pedig teljes érdekteleséget váltott ki belőlem, annak ellenére, hogy fészekrakásuk izgalmasnak ígérkezett. 

  S bár nem vagyok híve annak, hogy minden karakter legyen bűbájos, tüneményes, szerethető jellem, azért az mégiscsak viszolyogtató, hogy valaki képes megölni egy állatot, csupán azért, hogy a belső szerveiről illusztrációt készítsen egy biológiai albumhoz. Egy szereplő legyen olyan, amilyet a történet megkíván, vagy egyenesen megír magának, na de itt azért szó sincs szépirodalmi mélységekről, csak állatkínzás felesleges megjelenítéséről. (Ráadásul, fel sem merül senkiben semmiféle aggály ezzel kapcsolatban, gyanítom, a szerzőben sem.)

 

 

Rekviem egy sárkányasszonyért

Rachel Hartman: Seraphina

 Bár a fülszöveg is tartalmaz utalásokat - aki tud a sorok között olvasni, az bizonyára igen hamar rájön - és a történetben is  gyorsan lelepleződik a nagy titok, de kötelességem megemlíteni, hogy cselekményleírást tartalmazó szöveg következik. :)  Rendhagyó helyzet állt elő: a könyv legizgalmasabb szereplője sajnos a regény kezdetén már nincs az élők sorában, csupán lányára hagyományozott eleven emlékeiben van jelen. Léna, Seraphina édesanyja még ilyen formában is képes magára irányítani a figyelmet, olyannyira, hogy nagyon szívesen megismerkednék az ő történetével.

 

 

  Ki ne olvasna szívesen olyan színes karakterről, aki a csókot prediktív egyenlet megoldásához hasonlítja? Egy erős, intelligens asszonyról, akit a megismerés vágya hajt előre, és csakis saját meggyőződése szerint cselekszik. Aki elég bátor ahhoz, hogy az általa értelmetlennek vélt szabályokat áthágja, és a következményeket egyedül felvállalja. Aki valóságos filozófus, megvizsgálja a tényeket, s szabadon mérlegelve, minden előítélettől mentesen hozza meg döntését, amikor a sárkányok által legkárosabbnak minősített érzelmekben találja meg az élet értelmét. S bár szeretteire is nagy súllyal nehezedik a titok, amelyet rájuk hagy, hatalmas ajándékot kapnak tőle, még akkor is, ha ennek belátásához hosszú és rögös út vezet számukra.

 Az írónő stílusa meglepetésként ért: a szépen, már-már költőien megfogalmazott gondolatok kiemelik írását a kortárs ifjúsági regények dömpingjéből. A történet is megállja a helyét, bár egy-két logikátlanság azért belecsúszott, és a világfelépítés sem teljesen átgondolt.

  Csak egyetlen kérdést emelnék ki azok közül, amelyek bennem felmerültek: a tudományokban élenjáró sárkányok hogyan, milyen módon képesek kutatásaik elvégzésére, rögzítésére, amikor nem öltenek emberi alakot? Itt olyan hétköznapi dolgokra gondolok, mint az írás, vagy egy könyv fellapozása, hiszen a sárkányok anatómiája ezt nemigen teszi lehetővé. Még mielőtt túlságosan kukacoskodónak tűnnék, gyorsan leszögezném, hogy a tudományos gondolkodás a sárkányjellem, a  sárkányidentitás kulcspontja a regényben.

 

 A történet szempontjából pedig az időzítéssel kapcsolatosak a kételyeim: miért pont most, miért ebben a formában indítanak támadást a lázadók? Ezek a kérdések kidolgozatlanok maradnak, de a második részben talán választ kaphatunk majd. A két, nagyon különböző kultúra egymásra gyakorolt hatását, a politikai csatározásokat, a hétköznapi emberek/sárkányok viselkedését részletesen kifejti a regény, párhuzamba állíthatóan akár történelmi helyzetekkel, akár az aktuálpolitikával is.

  Egyik oldal sem fekete-fehér, de mindkét oldalon találunk változásra, jellemfejlődésre képes szereplőket. Seraphina, a főszereplőnk két világ határán lavírozik, mindkettőhöz tartozik, és egyikhez sem. Amennyiben titka napvilágra kerülne, mindkét világ kivetné magából. Mindeközben ő maga sincs kibékülve lényének 'szörnyeteg oldalával', bár a sárkányokra tett sértő megjegyzésekre ingerülten reagál. Vívódásait hitelesen érzékelteti az írónő,  szenvedései ellenére  azért sokat köszönhet származásának, például zenemesteri állását az udvarnál.  Zenei tehetségét édesanyjától  örökölte,  ember felmenőinek köszönhetően az  általa közvetített érzelmekkel művészetté formálja a hideg, racionális zenei érzéket. 

  A zene átjárja az egész történetet, Seraphina mintha szineztéziaként érzékelné a külvilágot, a zene képeket, érzéseket, illat- és akár kinesztetikus érzeteket is kivált belőle. Az életben pedig sok mindent zenei metaforákkal, hasonlatokkal ír le, s ezek együttesen még különlegesebbé teszik a regényt.

  A főszereplőt nem nevezném visszahúzódónak, inkább okkal tartózkodónak és megfontoltnak, mert legnagyobb félelme a lelepleződés. A bűntény utáni nyomozás során azonban óhatatlanul közel kerül néhány emberhez, és mentális kertjének lakói szintén hús-vér alakot öltenek. Ez a kert, ahová látomásainak alakjait zárja, a történet végén kulcsfontosságúvá válik, nem csupán a politikai csatározások, hanem a lány magánélete szempontjából is: hiszen végre kiderült, hogy nincs egyedül, nem kék rózsa a természet rendjében. Édesanyja motivációját is jobban megérti, sőt, talán azt is tisztábban látja már, hogy öröksége inkább áldás, mint átok akár a társadalom egészére, akár saját életére nézve. Olyan, mint a világítótorony: amikor a toronyban állunk, nem látjuk hasznát, csak akkor vezérelhet minket a fénye, amikor eltávolodtunk tőle.

 

 

 

2018.04.11.

Szabó Lőrinc:

 Dzsuang-Dszi álma
 

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
 - Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

  - Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
 s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

  most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
 vagy a lepke álmodik engemet?

 - Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -
 
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
 valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,


  és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

 

Kondor Vilmos: Budapest Noir

Nagyon szerettem volna szeretni ezt a regényt: magyar is,  kortárs is,  rengetegen dicsérték, valahogy mégsem sikerült megbarátkoznom vele. Legnagyobb hibája az, hogy krimi létére igen könnyen kitalálható a csavar, a cselekmény nem túl bonyolult, de annál erőltetettebb egy-két fordulat. Pedig a téma érdekes: 1936-ban járunk, Budapesten, ahol különböző okokból látszólag senkinek nem áll érdekében egy meggyilkolt zsidó lány esetének felderítése. Ekkor lép színre Gordon Zsigmond, az újságíró.

 Leginkább a főszereplő személye, viselkedése tűnt számomra életidegennek. Kicsinyes bosszúállása viszont éppen ellenkezőleg, nagyon is hihető, bár elég elszomorító. Emberek vagyunk, nem gépek, korántsem tökéletesek, egy főhőstől azért mégiscsak elvárhatunk egy kis tartást, jellemet. (Vagy, ha már e téren kihívásokkal küszködik, legalább valami egyéb tulajdonsággal kitűnhetne. De azzal is beértem volna, ha olyan mélységű karakterábrázolást kapok, amelyben a szereplő egyedi és megismételhetetlen volta megmutatkozik, mindenki mástól megkülönböztethetővé válik.) Meglehet, ez csak számomra fontos, és azt is belátom, hogy nem éltem férfiként az 1930-as években, így aztán könnyen megeshet, hogy tévedek a főszereplő megítélésében.

 Ezzel meg is érkeztünk a regény másik nagy hibájához: a korszak megjelenítésével, a sajátos atmoszféra megteremtésével az írónak nyert ügye lett volna nálam - de ezt is  elbukta.  Pedig próbálkozott  a kávéházakkal, a jellegzetes figurákkal, valahogy mégsem sikerült neki.

 Amin végképp  elcsúszott, az a szereplők motivációja, s ezt legjobban az egyik utolsó jelenet példázza, amelyben az áldozat édesanyja szembesül lánya gyilkosával -  pontosabban felfedik előtte az elkövető kilétét. Ennél az is hihetőbb reakció lenne, ha ott helyben megfojtaná puszta kézzel: nem  akarok részletekbe bocsátkozni, de a jelenet pszichológiai nonszensz.

  A lekvárfőző nagypapát sem hagyhatom szó nélkül: sokan kiemelték, hogy mekkora figura, így nagyon vártam a színre lépését. Aztán ez kicsit késve meg is történt, de valahogy elsikkadt az alakja, mellékszereplő volt, méghozzá nem is túl érdekesen bemutatva, bár talán van még benne lehetőség, kérdés, hogy az író tud-e élni vele. Ahogyan az is, hogy én szeretném-e folytatni az ismerkedést a Bűnös Budapesttel.

 

 

Boldog születésnapot, Botond!

Bár a köszöntés címzettje olvasni még nem tud, remélem azért eljut hozzá valamilyen formában. Mert ez a kis szösszenet rólad szól, Botond! :)

Minden reggel friss és üde,
bármilyen is volt a hete!

Szépségéhez nem fér kétség,

időfolyamban álló stég:

néhány hullám megcsapkodja,

de a foga nem fog rajta!



Polár Expressz (az időjáráshoz illő)

 

Isten éltessen sokáig!

 

 

Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

 

Az író láthatóan utánajárt a témának,  mégis, a legérdekesebb részekben sikerül túllépnie   a  kutatási  anyagon,  azokat továbbgondolva bele tudja élni  magát egy-egy szituációba, amelyek  természetesen teljesen más megvilágításba kerülnek  egy szociopata kamaszfiú által szemlélve, és egy sor új kérdést vetnek fel az olvasóban.

 

  Pontosan emiatt csalódás a természetfeletti szál belekeverése:  akit érdekel a profilozók munkája, egy-egy érdekesebb bűnűgy felderítése, az elkövető motivációjának feltárása, az komolytalannak és súlytalannak érezheti a történetet emiatt. A kezdeti elkedvetlenedésen azután túllendültem, azt gondolván, hogy a regény önmaga paródiájává válik, és talán ebből még ki lehet hozni valamit. Rémisztőnek ugyanis még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, ezért a thriller besorolást igencsak túlzónak találom. Fantasynak sem nevezném, hiszen a démoni világ kidolgozatlan, hatalmas lyuk tátong a motivációk, miértek és hogyanok helyén. Később pedig a humor is elmarad, sőt, az ifjúsági címkét is levenném róla, és nem a horrorisztikus jelenetek miatt, mert azok nemigen akadnak, még a vérben tocsogás is inkább nevetségességbe fullad.

 

Bár minden nézőpont kérdése, számomra az teszi valóban ijesztővé a regényt, hogy a tizenéves olvasó egy olyan főhőssel azonosul, aki idős embereket bántalmaz, az édesanyjára pedig késsel támad. Mert odáig még rendben van, hogy egy szociopata fiú tipródásait, képzelgéseit olvashatjuk (az ifjúsági besorolás bennem már itt megkérdőjeleződik), de egy adott ponton ez már véres valósággá válik.

  Tisztában vagyok azzal, hogy címke ide vagy oda, ennél sokkal durvább történeteket is kézbe vesznek a gyerekek, és feltehetően attól még senki nem válik sorozatgyilkossá, hogy elolvas egy könyvet róluk. Ugyanakkor, a főhős életkora könnyebbé teszi számukra az érzelmi azonosulást, és melyikünk fejében ne fordultak volna  meg időnként agresszív gondolatok? A kérdés csak az, hogy utat engedünk-e nekik, ha igen, akkor milyen formában. A kamaszok pedig befolyásolhatóak, ha egy viselkedésformát érdekesnek, izgalmasnak találnak, akkor azt szívesen követik, pláne, ha már korábban volt hasonló késztetésük, és azok teret kapnak. (Mi baj lehet, hisz a főszereplő is megúszta, nem?) De semmiképpen sem akarok erkölcscsőszt játszani, a besorolás mindenhatóságában sem hiszek, ahogy az előbb említettem, nem gondolom, hogy ez ilyen egyszerűen működik, csupán a bennem felmerülő kérdőjeleket írtam le.

  Ha már erkölcsi kérdések vizeire eveztem, akkor

nem mehetek el szó nélkül a Dexter-paradoxon mellett. Bár a sorozatot nem nézem, az alapötletetet ismerem, és hiteltelennek tartom.  Miért lenne jobb egy olyan sorozatgyilkos a többinél, aki hozzá hasonlót szemel ki áldozatául?  A válasz ilyenkor mindig az, hogy ezáltal számtalan embert  megment. Mégsem  látom a különbséget, hiszen élevezettel, gyűlölettől fröcsögve  oltja ki mások (legyenek bármilyenek) életét. 
  Ebből az  aspektusból a regény szerintem felülmúlja az előbb említett filmsorozatot: akármilyen furcsán hangzik, a bűnügy lezárása  egészen emberi (a szó pozitív értelmében). Az elkövető motivációjában nagy adag irónia rejlik, és John  az egész helyzetet, beleértve önmagát is, képes kívülről szemlélni és értelmezni. Tulajdonképpen a főszereplő meglátásai a legérdekesebb komponenesi a történetnek, kis túlzással az viszi el  a hátán az egészet.
  Az ügy megoldódik, de John élete egyre komplikáltabb lesz, mindennappjaiba pedig belepillanthatunk két további kötetben is: természetesen trilógiánál nem adhatja alább az író...  Sőt, mozifilm is készült az első részből.

Philip K. Dick: Galaktikus cserépgyógyász

Miért gyógyít valaki cserepeket? Megjavítja, helyrehozza, restaurálja, na de gyógyítani? Márpedig ezen van a hangsúly: miután egy hozzáértő cserépgyógyász kezébe kerül, a kerámia olyan lesz, mint új korában, sérülésnek, hibának nyoma sincs rajta. Jó, jó, de mégis mit szimbolizál a kerámia, és miért olyan fontos meggyógyítani? És ez még csak a kezdet, mert ez a rövid regény tele van kérdésekkel, amelyek azután egyre újabbakat generálnak, míg végül a kérdések útvesztőjében találjuk magunkat.

 A főhőssel együtt elutazunk egy olyan bolygóra, ahol, mint kiderül, a fontos dolgok a tenger mélyén vannak: innen kell egy tudósokból álló csoportnak kiemelnie a Katedrálist. A víz alatt azonban kettő is van belőle: fekete párja szintén a mélyben pihen. Akkor viszont melyiket kell kiemelni? És egyáltalán felszínre kell-e hozni bármit is? A ködlények szerint nem. A Kalendek könyve a tudósokra és a kutatást szervező entitásra, Glimmungra leselkedő veszélyre figyelmeztet: ha megkezdik a munkát, valami elnyeli őket. Márpedig a Kalendek könyve ismeri a jövőt, minden bekövetkezik, ami írva vagyon benne. Vagy másfelől közelítve: a Kalendek írják a jövőt. A végeredmény szempontjából mindegy. Vagy mégsem? Ez csak egy lehetséges jövő a végtelen számú többi közül? Mondhatni a legvalószínűbb a lehetőségek végtelen halmazából? Ebben az esetben mégsem bizonyosság, tehát változtatható.

  A szimbólumok egyértelműen utalnak a tudatalatti birodalmára, az emberi psziché felosztására: ami a felszínen, a tudatunkban jelen van, az csak a jéghegy csúcsa, töredéke annak, amit a tudatalattinkban hordozunk. 
A történet adott pontján pedig kollektív tudattalan tartalmak is képbe kerülnek: a tudóscsoport közös tudattá egyesül, amikor Glimmung elnyeli őket egy időre. S végül nem mindenki akar önállósulni, főszereplőnk azonban igen. Bár a befejezés elég pesszimista konklúziót von le: egyedül vajon milyen eredményre, önálló alkotásra képes?
  A bolygóra érkező társaság változatos képet mutat: zselészerű kinézettől a kagylóformáig minden megtalálható itt, és természetesen mindannyian eltérő módon kommunikálnak. 
A nyelv általi kifejezőképesség, vagy éppen a kifejezés képtelensége már a földi részeknél is megjelenik, a főszereplő ugyanis előszeretettel dobja fel unalmas irodai hétköznapjait egy játékkal. Fordítógéppel lefordítják egy-egy ismert alkotás címét valamilyen nyelvre, azután az ilyen gépek hiányosságai folytán gyakran érdekes megoldások születnek a visszafordítás során.
A világ minden tájáról bekapcsolódnak a játékba az unatkozó irodai dolgozók, és azon agyalnak, hogy minél nehezebben kitalálható címet találjanak az 'ellenfél' számára.

  És akkor még nem beszéltünk bécsi filozófusokról, szimbolikus logikáról vagy éppen Faustról, Goethe művére közvetlen utalás is történik, amellett, hogy az egész történeten átível a toposz. Bár főszereplőnkről volt felesége lesújtó véleménnyel van, valójában igencsak figyelemreméltó intellektussal rendelkezik. Tulajdonképpen ezért nem találja a helyét abban a képzeletbeli jövőben, melyet leginkább a kiüresedés jellemez.
A leghorrorisztikusabb jelenet, amikor önmaga halott másával találkozik az óceán mélyén, aki egy dobozban lakik. Miközben a Föld nevű bolygón élő megfelelője egy dobozban (iroda) tölti napjait. Mert a víz mélyén minden halott, de itt a pusztulás örök és változatlan.