Calvino posztmodern játékában először egy valódi kastélyba invitál minket, hogy azután jól eltévedjünk a szavak sűrűjében. Pontosabban nem is szavakról van szó, hisz minden mesélőnk néma, csupán kártyalapokból tárhatja elénk történetét, amit pedig ebből kihámozunk, az a mi történetünk lesz, vagy legalábbis a mi olvasatunk.
Aki esetleg nem tudta kibogozni: az előbbi kártyalapokkal azt akartam kifejezni, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő, annak közepében állt egy pompás kastély, s ebben a kastélyban igencsak vegyes társaság gyűlt össze. Az étkezés befejeztével a házigazdák biztatására szép sorjában mindenki elmesélte, miféle hányattatásokon esett át. Mivel mint ragályos betegség lett úrrá rajtuk a némaság, előkerült egy pakli igen mesterien kivitelezett tarot-kártya, melynek lapjait ki-ki saját történetének megfelelően rendezett el. Míg végül a lapok teljesen beterítették az asztalt, s bármely irányból is indultál el, mindenhogyan valamelyik mese szálaihoz jutottál, melyek keresztül-kasul behálózták a kártyából szőtt rengeteget.
És ebben a történeterdőben az emberiség összes valaha lejegyzett irodalmi alkotásának alapsémája megtalálható. Ezekre építkezünk, sajátos összefüggésekbe állíthatjuk őket, kiemelhetünk, elhagyhatunk részeket, stílusunkkal gazdagíthatjuk, de a lényeg mindig ugyanaz marad. Igen, mi is részei vagyunk ennek a folyamatnak: az író munkája csak az olvasói által kelhet életre, és pontosan annyiféle életre, amennyi olvasója van. Ez bizony aktív folyamat, a néma lapokat mi töltjük fel értelemmel, mi alkotjuk meg a saját olvasatunkat.
Calvino írása pedig éppen az alkotás folyamatáról szól, mégpedig mindkét oldalról: a szöveg keletkezésének és értelmezésének problémái kerülnek középpontba. Mindezt archetipikus szereplőkkel megjelenítve, akik egyszerre írói, szereplői történetüknek, és értelmezői társaikénak. Az archetípusokkal pedig eljutottunk a tudatalatti rengetegéig, a kollektív tudattalanhoz, ezzel egyetemessé tágítva az értelmezhetőséget. Minden történet emberi életekről mesél, és minden élet egy történet, mely egyetemességében is egyedi.
A szereplők némasága is ebből következik, tudatalattink képekkel kommunikál, másrészt pedig ki más tudhatná jobban egy írónál, hogy egy életet/történetet szavakba zárni, lényegét fogságba ejteni lehetetlen feladat.
Annak ellenére, hogy minden ízében új, és eredeti írást nem alkothat senki sem, melyet, ha lecsupaszítunk ne jutnánk el egy olyan alapsémáig amit egyszer (vagy többször) valaki(k) már megírt(ak), az újabb és újabb olvasatok végtelen körforgása soha nem áll meg.
A regény a Dekameron, a Canterbury mesék szerkezetét követi, ráadásul ún. protohipertexttel állunk szemben (ahogyan a lapokat, úgy az egyes meséket is tetszőleges sorrendben olvashatjuk), de aki azt hiszi hogy a kastélyban véget érnek a megpróbáltatások, az csalatkozni fog, a második részben az erdőben tévelygők egy fogadóhoz érnek, és ...
A könyvet a híres, XV. századi bergamói tarot lapjai illusztrálják (eredetileg a kártyáról megjelentetett albumhoz készült kísérőszövegnek), bár Bonifacio Bembo miniatúráit színesben csodálhatjuk meg igazán teljes pompájukban.
A könyvet a híres, XV. századi bergamói tarot lapjai illusztrálják (eredetileg a kártyáról megjelentetett albumhoz készült kísérőszövegnek), bár Bonifacio Bembo miniatúráit színesben csodálhatjuk meg igazán teljes pompájukban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése