2018. február 19., hétfő

Philip K. Dick: Galaktikus cserépgyógyász



Miért gyógyít valaki cserepeket? Megjavítja, helyrehozza, restaurálja, na de gyógyítani? Márpedig ezen van a hangsúly: miután egy hozzáértő cserépgyógyász kezébe kerül, a kerámia olyan lesz, mint új korában, sérülésnek, hibának nyoma sincs rajta. Jó, jó, de mégis mit szimbolizál a kerámia, és miért olyan fontos meggyógyítani? És ez még csak a kezdet, mert ez a rövid regény tele van kérdésekkel, amelyek azután egyre újabbakat generálnak, míg végül a kérdések útvesztőjében találjuk magunkat.

 A főhőssel együtt elutazunk egy olyan bolygóra, ahol, mint kiderül, a fontos dolgok a tenger mélyén vannak: innen kell egy tudósokból álló csoportnak kiemelnie a Katedrálist. A víz alatt azonban kettő is van belőle: fekete párja szintén a mélyben pihen. Akkor viszont melyiket kell kiemelni? És egyáltalán felszínre kell-e hozni bármit is? A ködlények szerint nem. A Kalendek könyve a tudósokra és a kutatást szervező entitásra, Glimmungra leselkedő veszélyre figyelmeztet: ha megkezdik a munkát, valami elnyeli őket. Márpedig a Kalendek könyve ismeri a jövőt, minden bekövetkezik, ami írva vagyon benne. Vagy másfelől közelítve: a Kalendek írják a jövőt. A végeredmény szempontjából mindegy. Vagy mégsem? Ez csak egy lehetséges jövő a végtelen számú többi közül? Mondhatni a legvalószínűbb a lehetőségek végtelen halmazából? Ebben az esetben mégsem bizonyosság, tehát változtatható.


  A szimbólumok egyértelműen utalnak a tudatalatti birodalmára, az emberi psziché felosztására: ami a felszínen, a tudatunkban jelen van, az csak a jéghegy csúcsa, töredéke annak, amit a tudatalattinkban hordozunk. 
A történet adott pontján pedig kollektív tudattalan tartalmak is képbe kerülnek: a tudóscsoport közös tudattá egyesül, amikor Glimmung elnyeli őket egy időre. S végül nem mindenki akar önállósulni, főszereplőnk azonban igen. Bár a befejezés elég pesszimista konklúziót von le: egyedül vajon milyen eredményre, önálló alkotásra képes?
  A bolygóra érkező társaság változatos képet mutat: zselészerű kinézettől a kagylóformáig minden megtalálható itt, és természetesen mindannyian eltérő módon kommunikálnak. 
A nyelv általi kifejezőképesség, vagy éppen a kifejezés képtelensége már a földi részeknél is megjelenik, a főszereplő ugyanis előszeretettel dobja fel unalmas irodai hétköznapjait egy játékkal. Fordítógéppel lefordítják egy-egy ismert alkotás címét valamilyen nyelvre, azután az ilyen gépek hiányosságai folytán gyakran érdekes megoldások születnek a visszafordítás során.
A világ minden tájáról bekapcsolódnak a játékba az unatkozó irodai dolgozók, és azon agyalnak, hogy minél nehezebben kitalálható címet találjanak az 'ellenfél' számára.

  És akkor még nem beszéltünk bécsi filozófusokról, szimbolikus logikáról vagy éppen Faustról, Goethe művére közvetlen utalás is történik, amellett, hogy az egész történeten átível a toposz. Bár főszereplőnkről volt felesége lesújtó véleménnyel van, valójában igencsak figyelemreméltó intellektussal rendelkezik. Tulajdonképpen ezért nem találja a helyét abban a képzeletbeli jövőben, melyet leginkább a kiüresedés jellemez.
A leghorrorisztikusabb jelenet, amikor önmaga halott másával találkozik az óceán mélyén, aki egy dobozban lakik. Miközben a Föld nevű bolygón élő megfelelője egy dobozban (iroda) tölti napjait. Mert a víz mélyén minden halott, de itt a pusztulás örök és változatlan.

2018. január 10., szerda

Óceán az út végén


  Szuperlatívuszok és díjeső ide vagy oda, ez a történet nem tudott elvarázsolni, (ráadásul a magyar fordítás hiányosságai is fokozták csalódásomat),  a borító viszont  annál inkább: a külföldi változatokat is öröm nézegetni, habár a könyv elolvasásával hátborzongató értelmet nyer az ábrázolt jelenet.
  Nem tudom eldönteni, hogy a szerző érdemeit aránytalanul túlbecsülik, vagy csupán én nem fedeztem fel még zsenialitása rejtett értékeit. Fantáziája viszont kétségkívül eredeti megoldásokhoz vezeti, és a mitológiai szimbólumokat is kreatívan építi be regényeinek világába.


  
  A varázslatot egyrészt a gyermeki mágikus látásmód hivatott létrehozni a regényben, másrészt a Hampstock-család nőtagjai által képviselt archaikus mágia. Tulajdonképpen mindkettő a hiten alapul, abban a képességben való hiten, hogy a képzelet, a szavak által teremteni lehet. És nyisszantani: kivágni az idő szövetéből néhány kellemetlen darabot, persze csak óvatosan, és a végén szépen el kell dolgozni a szálakat, hogy a két vége egymáshoz simuljon.

  Ebben a világban még az ellenfélre sem haraggal tekintenek, hiszen az is csupán egy őserő, amely saját természete szerint cselekszik. Meg kell állítani, természetesen, de menekülő útvonalat is felajánlanak számára: más kérdés, hogy ezzel tud- és akar-e élni.
  Azonban itt a varázslatnak nincs korlátlan ereje: a halállal például nem tud szembeszállni. Csak egyféle módon, ahogyan a hétköznapi világunkban is történik: a hit által. Hinni abban, hogy akit az óceán elragad, azt vissza is adja egyszer: előbb vagy utóbb, valamilyen formában...
  Ezzel el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy mi marad ebből a történetből ha lecsupaszítjuk, a mágikus máztól megfosztjuk: ahogyan a főszereplő kisfiú bepillant a realitás díszletfalai mögé, amíg az óceán-kacsaúsztatóban lebeg.
  Akkor egy tragédiával végződő családi drámát kapunk, melyben egy ártatlan az életét adja, a vétkes pedig megbocsájtást nyer. Egy mindenre képes szerető, egy családapa, aki apához méltatlan tettekre ragadtatja magát, egy kisfiú, aki elkeseredésében végzetes lépésre készül, és egy kislány, aki áldozatával megmenti őt.
  Az emlékezet pedig sokszor úgy működik, mint a gyermeki mágikus-realista világkép: amit nem tud feldolgozni, azt megváltoztatja, átalakítja, hogy képes legyen tovább élni.
  De akárhogy is dönt az olvasó, bármelyik olvasatot választja,  akár a felnőtt férfi, akár a kisfiú előbukkanó  emlékeinek hisz, vagy kicsomagolja, lecsupaszítja őket: mindenképpen egy végtelenül szomorú történetet kap. Mert ezek az olvasatok szorosan egymásba olvadnak, át- meg átsejlenek egymáson.
  Az egyik nagy problémám a regénnyel kapcsolatban éppen az, hogy varázslatos köntös alatt egy családi drámát akar lenyomni a torkomon: és ez csak az igazán nagy íróknak sikerül olyan formában, hogy ne berzenkedjem ellene. Szeretem megválasztani, hogy milyen történetet olvasok, ha családi drámára vágyom, akkor azt veszem le a polcról, ha pedig nem, akkor ne erőszakolja rám senki, más köntösbe bújtatva sem.
  A másik pedig a közhelyes gondolatok veszélye, amely minden írót fenyeget, aki válaszokat akar adni nagy kérdésekre, és fokozottan vigyázniuk kell azoknak, akik gyermeki szemszöget választanak.
  Éppen ezért örültem, hogy a kis főszereplőnek bár  birtokába  kerül  az  ősi tudás  a  világmindenség  titkairól, mindez illékonynak, megfoghatatlannak bizonyul, mint egy álomkép, amely nem a logika szabályait követve épül fel, és végül visszamerül oda, ahonnan jött.
  Ugyanakkor a gyermeki látásmód bemutatása kissé felemásra sikerült a szememben. Mert melyik felnőtt ne lenne azzal tisztában, hogy belül még ott van a gyermeki énje? Persze, hogy ott van, ki kevesebbet gondol rá, ki többet, lehet, hogy olyan is van, aki tagadja, de olyan, aki ne tudna róla? Ezt kétlem. Ráadásul annyian és annyiféleképpen megfogalmazták már ezt a  világirodalomban.

  A felnőttvilág groteszkségét, hatalmát, sőt már-már öncélú gonoszságát pedig nagyon eltúlzottnak érzem. Gyermekként csak egy bizonyos korig látjuk mindenhatónak és mindentudónak szüleinket, hétévesen már kezdjük látni hibáikat, azt, hogy ők sem tökéletesek, bár még bízunk abban, hogy problémáinkkal hozzájuk fordulhatunk, hogy megoldást találnak rá. Hatalmuk van felettünk, de még ha  lázadozunk is ez ellen, nem feltétlenül érezzük gonoszságnak (persze akadnak kivételek), pontosan azért, mert belátjuk, ők sem tévedhetetlenek. Az, hogy a felnőttek világa  egy nagy, hatalommal bíró, gonosz masszában egyesül, erős túlzás. Még akkor is, ha nem vagyunk egyformák, és egy érzékenyebb kisfiúról van is szó.
  Azzal meg végképp nem értek egyet, hogy felnőttként a nekünk nem tetsző helyzetekből egyszerűen kiléphetünk: lehet, hogy végső soron megtehetnénk, hogy otthagyunk csapot-papot, de a következmények felmérése, a felelősségtudat gyakran erősebb láncot jelentenek, mint egy hét lakatra zárt ajtó.

2017. december 11., hétfő

Thomas Wharton: Szalamandra




Neuschwanstein (ilyennek képzelem
a könyvben szereplő kastélyt)
  Könyvszerető embereknek ez a regény valódi  kincsesbánya: egy kastély, amely valójában a falait állandóan változtató hatalmas könyvtár;   a végtelen könyv, melynek megalkotására kísérletet tesznek; az Alexandriai könyvtár továbbélésének egy lehetséges megoldása;  a végtelent kutató titkos társaság. És mindez csupán a jéghegy csúcsa,  oly sok mindent sűrített írója a regénybe. Nevezhetjük pikareszknek, amennyiben játszik annak kereteivel, vagy akár a mágikus realizmus fogalmi dobozába is betuszkolhatjuk: minden illik rá, és egyik sem elég tág, hogy valamennyi aspektusával együtt beleférjen.

  A szereplők, a történet, a könyv, minden egyes elem egy-egy szimbólum, mely a végtelenhez akar közelebb juttatni minket, s a végtelen szimbóluma végső soron maga a könyv. Labirintusba érkezünk: egyben egy önmagába visszaérkező, saját farkába harapó kígyó, ilyen értelemben inkább útvesztőhöz hasonlítanám, nem is labirintushoz.  
   Hiszen az egész Univerzum egy hatalmas könyv, csak még nem írta meg senki. És minden könyv egy külön univerzum, ezáltal maga a végtelen.
  Mert mi lehetne végtelenebb, mint egy történet, amely számtalan másik történet kezdőpontja lehet, s egyben vége is, netán a közepe. És mikor tud leginkább lelassulni, mondhatni megállni az idő, ha nem egy jó történetben való elmerülés közben?  Ebből a szempontból  egyáltalán nem meglepő, hogy Pica fejest ugrik a szedőkeretben úszkáló betűk közé.
 A lányt egy betűtípusról nevezték el, de a név mást jelent, ha egy másik nyelven értelmezzük hangalakját. Ez a lány elindul megkeresni a szüleit, akik elég rendhagyó körülmények között találkoztak és szerettek egymásba: egy kastélyban, amely  két birodalom határán áll, egyikhez sem tartozik, de mindkét helyre adózik, ezt megelőzendő állandóan mozgásban lévő falakat  építettek. Ide érkezik Nicolas Flood, az angol nyomdász, a rejtvényekért és a könyvekért egyaránt rajongó gróf meghívására. Csakhogy a különc gróf nem veszi jónéven, hogy a könyveket fejből idéző, a mechanikus szerkezetek iránt is érdeklődő egyetlen leánya, Irina és a vendég egymásba szeretnek. Szerelmükből születik meg Pica, aki árvaházban töltött gyermekévei után édesapját kiszabadítja börtönéből, melyet végső soron önmagának teremtett, azután bejárja kis csapatával a világot, hogy édesanyja nyomára leljen. Nyomukban egy abbéval, akinek határozott céljai vannak.
Gutenberg nyomdája

  Egy olyan világba csöppenünk szereplőinkkel együtt, amelyben minden megtörténhet. Dzsinn (a társaság oszlopos tagja) a múltból olvassa ki a jövőt,  amely  a jelenben melankolikussá teszi, és gépnek álcázva indul el azon az ösvényen, amely végül megmutatja a saját útját. (Hiszen Kínában az emberek már régen nem hisznek az automatákban, de azért úgy tesznek mintha.)
  Egy fémműves mester velencei kertjében paradicsomokat termeszt, és mellesleg  'libabőr betűket' készít:   a szedőkeretben úszkálva  véletlenszerűen adnak ki egy szöveget,  ugyanis a betűk állandó mozgásban vannak. Egyiptomban  a  könyvek tartalmát úgy őrzik meg az örökkévalóságnak, hogy múlandó testekre tetoválják szövegüket.
  Dél-Afrikában egy kavicsban élő féreg, a kamma távollévő szeretteink lépteiből szövi fonalát. De hőseink megfordulnak olyan hínárszigeten, amely csak nagy nehezen engedi ki őket fogságából, és egy hajótörött szigetén is, aki halottnak képzeli magát, és ezért nem is hajlandó visszatérni az élők világába.
  Angliában pedig egy fekete kalóznő készül végső leszámolásra élete legnagyobb ellenfelével. Miközben egy asszony játékautomatákat készít szép csendben kis londoni boltjában, gyermekek  és  felnőttek  örömére.
  De mesélhetnék még sok mindenről, például a drágakövekből és fémből épített kertről, ahol a kertész egy könyvre bukkan az élettelen kövek alatt, és ezt a könyvet titokban, éjszakánként olvasgatja. A történet bőven tartogat még meglepetéseket azoknak, akik úgy döntenek, hogy megismerkednek vele.
 
  A kezünkben tartott könyv folyamatosan kikacsint ránk, mesél nekünk saját megszületéséről, de nem csupán arról, hanem könyvtársaiéról is: a technikai feladatoktól kezdve a papírfajtákon át a megjelenítendő tartalomig minden egyes részletről. A szalamandrán pedig nem fog a tűz: nem tudja elpusztítani, hiszen az a lételeme, abból táplálkozik. Akit magához vonz, annak nincs más választása: körülötte kering, mint egy kis fényre vágyó pille...
  Mert az egész Univerzum egy hatalmas könyv, csak még nem írta meg senki. És minden könyv egy külön univerzum, ezáltal maga a végtelen.

2017. október 22., vasárnap

Az Ararát legendája

   

  Yasar Kemal történetének középpontjában egy kivételes paripa áll: egy szép napon megszökik gazdag és hatalmas gazdájától, végül egy kavaljával mesterien  bánó fiatalember  háza előtt áll meg. És itt kezdődnek a bonyodalmak, mert egy ősi szokás szerint a ló ezennel új gazdát választott magának, aki ezzel jogos tulajdonosává lépett elő...

  Egyszerre ballada- és meseszerű. Balladai sűrítettség jellemzi, és a fordulópontokat balladai homály fedi, az olvasónak tág teret nyújtva az értelmezés során. Meseszerű a részletek kiszínezésével, nyelvezetével, történetével, melyben a hős elindul, hogy megannyi akadályt legyőzve elnyerje szíve vágyát. Egy akadály azonban mégis meghaladja az erejét: a befejezés megint a balladákra emlékeztet. De ki a valódi főszereplő és mi is valójában az elérendő cél?
  Mert ebben a ballada-mesében a hegy éppúgy érzésekkel, indulatokkal van tele, mint az ott élő emberek, és cselekedni is képes: a legenda arról szól, hogy büntetlenül nem lehet bitorolni kincsét, előbb-utóbb meg kell fizetnünk az árát, és az Ararát haragja  rettenetes, bosszúja pedig kegyetlen.

  De miért is haragszik? Mit irigyelhet az emberektől és mi az, amit nem akar megosztani velük? A történet éppúgy szól a szerelemről, mely minden tavasszal újjászületik a Küp-tó partján előbújó virágokban, mint a zene misztikus, megfoghatatlan szépségéről, erejéről - végső soron a művészet lényegének, létrejöttének ember számára megfejthetetlen titkairól: egy tőről fakad mindkettő.
  És ahogyan nincs két kavalos, aki ugyanazt a történetet egyformán tudná előadni, nincs két előadás sem, melyben ugyanaz a dallam ugyanúgy szólna. Vannak jobb kavalosok, van úgy, hogy szebben tud előcsalni egy dallamot valaki a hangszeréből, de két egyformán létrejött dallam nem létezik. Ez benne a gyönyörű - ugyanakkor fájdalmasan szomorú is.
  A hegy haragja persze szimbolizálhatja az ott élők indulatait, természetesen ez is benne van a történetben, ahogyan megindul a hegy, és az ott lakók egyként lépnek fel a zsarnoksággal szemben: csupán azzal hogy ott vannak, együtt vannak -  nem utolsósorban rengetegen vannak. Azok a hegyi emberek, akik úgy el tudnak rejtőzni lakóhelyükön, hogy napokig vándorolhatna bárki a hegyeik közt, akkor sem találkozna teremtett lélekkel sem, ha azok nem akarnak találkozni vele. És most itt vannak, jelen vannak.
  Erről is mesél nekünk ez a rövid kis könyvecske, én mégis azt gondolom, hogy mindez sokkal elvontabb, mélyebb és általánosabb tartalommal bíró szimbólumrendszert hoz létre, melyben a szálak összefonódnak, egységet alkotnak, és létrehoznak egy új minőséget. Miközben a szálak külön-külön is jelentést hordoznak, és ki-kikacsintanak az olvasóra, nem veszítik el identitásukat.
  Rövid terjedelme ellenére sokrétű, elgondolkodtató, filozofikus történet ez, csodás képiséggel, gyönyörű nyelvezetbe öltöztetve. Eszem ágában sincs azt állítani, hogy minden rétegét felfejtettem, azt meg végképp nem, hogy a végére minden összeállt volna harmonikus egészet alkotva: inkább csak benyomásokat, a szöveg inspirálta gondolatokat tudok lejegyezni: ennek csak egyik oka az, hogy hónapokkal ezelőtt olvastam. Annak ellenére, hogy nem szeretek újra elolvasni könyveket, ezt az alkotást érdemesnek tartom rá: örömmel ízlelgetem sorait, fejtegetem soraiban megbújó titkait.
 

2017. augusztus 10., csütörtök

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

  Régóta szerettem volna elolvasni A szolgálólány meséje című regényt az írónőtől, de a filmsorozat készítői megelőztek, így a könyvet most elhalasztottam.  A 'szent sorrenddel' ellentétben ugyanis én először a filmet nézem meg, aztán olvasom a könyvet, ellenkező esetben annyira a könyvet keresem a filmben, hogy azt megsínyli az élmény. (Érdekes, de fordított sorrendben ez a veszély nem fenyeget az olvasási élményre nézve, kivéve ha rossz a könyv. Akkor meg úgyis mindegy.) Márpedig egy jó film megérdemli, hogy önálló alkotásként kezeljék. Viszont mindenképpen meg akartam ismerkedni Margaret Atwooddal, és a választásom erre a regényre esett. Nem bántam meg, egészen összebarátkoztunk.




  Bár a regény cselekménye négy szálon fut (szigorúan véve kettő: egy élettörténet, és abban megjelenítve egy regény, de az élettörténet leírása közben a jelenbe is belelátunk, a közbeékelt regényben pedig szintén van egy regény: igazi mis en abyme szerkezet), a történet maga egyszerű, mondhatjuk hétköznapi: egy család története, árulásokkal tarkítva. Bűn és bűnhődés, a jóvátétel megkísérlése.
  A regény az írás aktusáról is szól: miközben a főszereplő, Iris, élete alkonyán  megpróbálja rekonstruálni  a számára  legfontosabb eseményeket, óhatatlanul értelmezi, szerkeszti, újraírja azokat. Az írás és az élet párhuzamba állítása: visszanézve éppúgy megalkotjuk, újraértelmezzük életünk történetét, ahogyan az író megalkotja írását. Iris nyomot akar hagyni, bizonyítékot a létezéséről. És persze van egy nagyon konkrét célja ezzel.

  Az egész regényen átívelő szimbólumok felfejtésére nem vállalkoznék, de kiindulásként belekapaszkodhatunk a főszereplő nevébe: Iris nem csak egy szép virág, hanem a szivárvány istennője is egyben a görög mitológiában. Közvetít halandók és halhatatlanok között, elvezeti a halottak lelkét Elíziumba (Élüszion) életük végén. Oda azonban az Emlékek taván keresztül vezet az út. Ennek az útnak vág neki főszereplőnk is: hogy kit akar átkísérni, azt ki-ki eldöntheti maga.
  A görög-római mitológia mellett Avalionnal (a család birtokának neve, még a nagyszülők építették) a kelta hitvilág szimbólumai szintén megjelennek, a közbeékelt regény (melynek címe A vak bérgyilkos) fantasztikus elemei pedig a főszereplő életének eseményeire reflektálnak. És akkor még nem is említettem Coleridge Kubla Kán című versét, amelyet az egyik bál témájául választanak.

  Narrátorunk időskori verziója egyébiránt sokkal szimpatikusabb, mint fiatalkori önmaga: humorosabb, emberibb, bölcsebb.  Öniróniával veszi tudomásul testi hanyatlásának jeleit, szarkazmusa az élet minden területére kiterjed, tűpontos megfigyelései saját magára és környezetére irányulnak. A mostani és az akkori önmagára egyaránt. S mivel a szálak felfejtésével az idővel ellentétes irányban haladunk, egyre elviselhetetlenebbé, szemellenzősebbé és végtelenül önzővé válik karaktere az olvasó szeme előtt. Ítélkezni semmiképpen sem akarok felette,  hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül, ezt a javára kell írni.

  Laura Chase, a főszereplő húga a legizgalmasabb szereplő. Gyerekkorától kezdve mindent szó szerint értelmezett, Isten létezését sem kérdőjelezte meg, és az ezt bizonyító összefüggéseket megpróbálta fellelni a mindennapok legapróbb történéseiben is akár.  A környezete által furcsának bélyegzett lány nagyon is intelligens, mélyen gondolkodó volt, és mint kiderült, sokkal jobban átlátta a helyzetet, mint a nővére (egyetlen dolgot kivéve).     Furcsasága abban rejlett, hogy másokkal ellentétben ő komolyan vette az olyan fogalmakat, mint a hit, emberi tartás, segítségnyújtás - nem pedig álszent módon, mint a nagy többség. Különösnek talált kérdései a világ értelmezésére irányultak, és nem is voltak hiábavalóak: mélyebben megértette, mint a józannak tartott Iris, aki csak a felszínt kapargatta. Emberismerete eredményeit néha sajátos módon jelenítette meg: a fotókon különbözőképpen kiszínezte az embereket, annak megfelelően, hogyan vélekedett róluk. Irist például kékre, magát sárgára, sógorát és annak húgát zöldre festette.
  Margaret Atwood egy hétköznapi történetet mond el, mégis az írásmód, a bravúros narráció és az egyetemessé tágított gondolatok, melyek néha fájnak, néha továbbtöprengésre késztetnek, néha megmosolyogtatnak, de semmiképp sem hagynak hidegen: mindezek azt eredményezik, hogy kis túlzással, még a telefonkönyvet is elolvasnám az ő tolmácsolásában.
 
 

2017. június 30., péntek

Dunajcsik Mátyás: A Szemüveges Szirén


  Mi is eshetne jobban egy tikkasztóan meleg nyári napon, mint egy hűsítő tengeri kaland? Ezért választottam ezt az ígéretesnek tűnő ifjúsági regényt, de az élmény felemás lett. A szerzőnek van stílusa, rengeteg ötlete, mesélő kedve, A Szemüveges Szirén elolvasása után mégis hiányérzet maradt bennem a kihagyott lehetőségek miatt. Sajnálom, mert Dunajcsik Mátyásban lenne potenciál, de a jó végeredményhez azért más is szükséges, például egy felkészült szerkesztő, aki javítja a következetlenségeket és adott esetben visszaadja a kéziratot, mert az még nincs kész.

 
 
  Legjobban az írás kreativitása fogott meg: a főszereplő kislány, Atlanta a szeleket állatokról nevezi el, a tenger hullámzásához pedig egy-egy zeneművet társít, és ettől igen érzékletessé válik a helyszín bemutatása. Egy parányi sziget világítótornyában élni önmagában érdekesen hangzik, és ehhez jön még a különleges szivárványsirályok megmentésére irányuló expedíció, szellemhajóval és annak legénységével való találkozás teliholdas éjszakán, bálnák vonulásának megfigyelése. A probléma az, hogy ezek egy részét nem átéljük, csupán meghallgatjuk, mint egy mesét. Egy regényben azonban sokkal inkább valódi kalandokat várunk, amelybe beleélhetjük magunkat.
  A végére azért ezt is megkapjuk, csak éppen az érzelmi reakciók hiteltelenek. Egy tizenéves kislány, egyedül az óceánon, alkonyatkor a leszálló ködben találkozik egy kísértethajóval és annak utasaival: minden adott a rémisztő hangulathoz,  Atlanta viselkedése azonban igencsak hihetetlen, szinte alig ijed meg, és egyáltalán nem kételkedik abban amit lát. Így aztán az olvasó sem borzong különösebben.
  És ha egy gyerekről még feltételezzük is, hogy nem lepődik meg a legenda életre kelésén, melyik felnőtt ne kételkednék, ha nagy hirtelen beállítana a régóta halott nagypapája néhány szintén  kísértet cimborájával? Ha pedig meggyőződnek róla, hogy nem ostoba tréfáról van szó, akkor is a döbbenet, a félelem és egyéb érzelmek megjelenése erősen valószínűsíthető. De nem ebben a történetben, itt aki csak él, azonnal boldogan öleli keblére a szellemeket, és rögtön teával, süteménnyel kínálja őket. Amit azok örömmel fogadnak, szívesen fogyasztanak. :) Tudom hogy gyerekeknek szánták, de 10+  az ajánlott korosztály, ők pedig már igencsak kritikusak, és észrevesznek minden logikátlanságot.
  A stílus viszont magával ragadó, megkapó, éppen ezért nagy kár, hogy a történet kidolgozatlan maradt. Ráadásul rögtön az első bekezdésben elírást találunk, a legjobban mégis az álokoskodás bosszantott. Az egyik szereplő ugyanis azt fejtegeti, hogy az ember milyen kegyetlen tud lenni azokkal szemben, akiknek nem érti a nyelvét: véleménye szerint ez okozza az állatokkal szemben tanúsított érzéketlenséget. Ez viszont hatalmas ostobaság! Aki látott már szenvedő állatot, az tisztában van vele, hogy mennyire ki tudja fejezni az érzelmeit, fájdalmát (persze az örömét is). A nonverbális kommunikáció pedig sokkal hatékonyabban működik az emberek körében is, az érzelmek kifejezéséhez nem feltétlenül szükségesek szavak. Aki kegyetlenkedni akar, azt nem hatja meg a könyörgés, akár édes anyanyelvén, akár a szemekben, a mimikában megjelenő kín formájában érkezik hozzá az üzenet.
  Nagyon egyszerű világképet tükröz a gyerekek felé, de a világ, sajnos vagy szerencsére, nem így működik. Ehhez kapcsolódik a gyász feldolgozásának témája, amellyel nem tud mit kezdeni az író. A főszereplő kislány elvesztette az anyukáját, a történetben azonban ez csak felszínesen van jelen, semmilyen mélységet nem kapott. Akkor pedig mi szükség volt rá?  Ilyen formában egyáltalán nem segít a hasonló helyzetben lévő gyerekeknek, csupán 'díszletelemként' szolgál.
(És egy apróság a végére:
"Szerencsére a kis szigetnek ezen az oldalán szinte vízszintesen bukott alá a sziklafal a tengerbe, így egészen közel tudtunk menni hozzá."
Nem függőlegesen inkább? Nem vagyok gyakorlott tengerész, lehet, hogy tévedek, de nekem így logikusabb.)
 
  Így utólag végigolvasva kissé szőrszálhasogatónak tűnik a véleményem, mert valójában egy kellemes, délutáni szórakoztató olvasmánynak megfelel, de az igazán jó ifjúsági regényhez nekem ez kevés. Hiányzik belőle a mélység, amelytől korosztálytól függetlenül olvasható lenne. Talán azért voltam picit szigorúbb, mert az írásban látom a lehetőséget, és bosszant, hogy ezt a ziccert most kihagyták...