Ki ne olvasna szívesen olyan színes karakterről, aki a csókot prediktív egyenlet megoldásához hasonlítja? Egy erős, intelligens asszonyról, akit a megismerés vágya hajt előre, és csakis saját meggyőződése szerint cselekszik. Aki elég bátor ahhoz, hogy az általa értelmetlennek vélt szabályokat áthágja, és a következményeket egyedül felvállalja. Aki valóságos filozófus, megvizsgálja a tényeket, s szabadon mérlegelve, minden előítélettől mentesen hozza meg döntését, amikor a sárkányok által legkárosabbnak minősített érzelmekben találja meg az élet értelmét. S bár szeretteire is nagy súllyal nehezedik a titok, amelyet rájuk hagy, hatalmas ajándékot kapnak tőle, még akkor is, ha ennek belátásához hosszú és rögös út vezet számukra.
Az írónő stílusa meglepetésként ért: a szépen, már-már költőien megfogalmazott gondolatok kiemelik írását a kortárs ifjúsági regények dömpingjéből. A történet is megállja a helyét, bár egy-két logikátlanság azért belecsúszott, és a világfelépítés sem teljesen átgondolt. 
Csak egyetlen kérdést emelnék ki azok közül, amelyek bennem felmerültek: a tudományokban élenjáró sárkányok hogyan, milyen módon képesek kutatásaik elvégzésére, rögzítésére, amikor nem öltenek emberi alakot? Itt olyan hétköznapi dolgokra gondolok, mint az írás, vagy egy könyv fellapozása, hiszen a sárkányok anatómiája ezt nemigen teszi lehetővé. Még mielőtt túlságosan kukacoskodónak tűnnék, gyorsan leszögezném, hogy a tudományos gondolkodás a sárkányjellem, a sárkányidentitás kulcspontja a regényben.
A történet szempontjából pedig az időzítéssel kapcsolatosak a kételyeim: miért pont most, miért ebben a formában indítanak támadást a lázadók? Ezek a kérdések kidolgozatlanok maradnak, de a második részben talán választ kaphatunk majd. A két, nagyon különböző kultúra egymásra gyakorolt hatását, a politikai csatározásokat, a hétköznapi emberek/sárkányok viselkedését részletesen kifejti a regény, párhuzamba állíthatóan akár történelmi helyzetekkel, akár az aktuálpolitikával is. 
Egyik oldal sem fekete-fehér, de mindkét oldalon találunk változásra, jellemfejlődésre képes szereplőket. Seraphina, a főszereplőnk két világ határán lavírozik, mindkettőhöz tartozik, és egyikhez sem. Amennyiben titka napvilágra kerülne, mindkét világ kivetné magából. Mindeközben ő maga sincs kibékülve lényének 'szörnyeteg oldalával', bár a sárkányokra tett sértő megjegyzésekre ingerülten reagál. Vívódásait hitelesen érzékelteti az írónő, szenvedései ellenére azért sokat köszönhet származásának, például zenemesteri állását az udvarnál. Zenei tehetségét édesanyjától örökölte, ember felmenőinek köszönhetően az általa közvetített érzelmekkel művészetté formálja a hideg, racionális zenei érzéket.
A zene átjárja az egész történetet, Seraphina mintha szineztéziaként érzékelné a külvilágot, a zene képeket, érzéseket, illat- és akár kinesztetikus érzeteket is kivált belőle. Az életben pedig sok mindent zenei metaforákkal, hasonlatokkal ír le, s ezek együttesen még különlegesebbé teszik a regényt.
A főszereplőt nem nevezném visszahúzódónak, inkább okkal tartózkodónak és megfontoltnak, mert legnagyobb félelme a lelepleződés. A bűntény utáni nyomozás során azonban óhatatlanul közel kerül néhány emberhez, és mentális kertjének lakói szintén hús-vér alakot öltenek. Ez a kert, ahová látomásainak alakjait zárja, a történet végén kulcsfontosságúvá válik, nem csupán a politikai csatározások, hanem a lány magánélete szempontjából is: hiszen végre kiderült, hogy nincs egyedül, nem kék rózsa a természet rendjében. Édesanyja motivációját is jobban megérti, sőt, talán azt is tisztábban látja már, hogy öröksége inkább áldás, mint átok akár a társadalom egészére, akár saját életére nézve. Olyan, mint a világítótorony: amikor a toronyban állunk, nem látjuk hasznát, csak akkor vezérelhet minket a fénye, amikor eltávolodtunk tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése