Diane Pearson: Csárdás

 

 

 

 

 

    Mindig izgalmas olyan regényt olvasni, amely rólunk, magyarokról, ám külföldi író tollából született. Mi az, ami felkelti az érdeklődésüket, milyennek látnak minket, és a kialakított kép vajon mennyire felel meg a valóságnak? Diane Pearson ráadásul egy családregényt alkotott, még nagyobb fába vágva fejszéjét.

 

 

Fényképek forrása: http://www.fortepan.hu/

 

 

  Az "elbűvölő Ferenc-lányok" könnyed, bájos, bálokkal és mulatságokkal tarkított életébe csöppenünk a történet elején, de az idilli állapot már nem tart sokáig. Amália és Éva világában még minden egyszerű, már-már fekete-fehér: aki jó megjelenésű, az egyben tehetséges, intelligens, szellemes, akit pedig nem áldott meg az ég előnyös külső tulajdonságokkal, az tehetségtelen és természetesen ostoba is. 

  Ferenc Éva gyönyörű, Káldy Félix jóképű, következésképpen  gyors észjárásúak,  és ők  jelentik minden valamirevaló  társaság középpontját. Ferenc Amália csendesebb, visszahúzódóbb, de őt megmenti az "unalmasság" bélyegétől csinos külseje. Káldy Ádám már  nem ilyen szerencsés:  merengő, magának való lelkialkata zömök testalkattal, szögletes arcvonásokkal társul, ebből pedig egyenesen következik (a történet szerint), hogy nem lehet érdekes személyiség. Ha pedig Éva és Félix a skála felső fokán foglalhat helyet, akkor a másik végpontot szegény Kati kuzin képviseli, aki buta, érdektelen teremtés: elvégre csúnya, esetlen, formátlan.

  Mintha mindent a külsőségek határoznának meg, na és természetesen a társadalmi pozíció.  Azért egy-két elejtett megjegyzéssel érzékelteti az írónő, hogy nem minden olyan, amilyennek látszik: talán arra szeretne rávilágítani ezzel az eleinte fekete-fehér világábrázolással, hogy  mennyire szeretünk általánosítani, előítéletek mentén gondolkodni.  Szerencsére  árnyaltabb jellemábrázolást is kapunk,  a későbbiekben  mindenki megmutatja rejtett "képességeit".

   Ebből a szempontból vitathatatlanul  Kati a legizgalmasabb szereplő, aki   lassanként  kibontogatja         személyiségét sok-sok  év elnyomott  "szegény Kati"-szerep után,  amit környezete nyomására vett magára, és megaláztatásban töltött évtizedek után jut el arra a pontra, amikor végre levetheti,  hogy a regény legkülönlegesebb, szabadon  gondolkodó, kreativitását szárnyalni engedő személyiségévé váljon. Ez a folyamat azonban, legnagyobb sajnálatomra,  csupán  néhány ecsetvonással körvonalazódik.

  Számomra ez a regény gyenge pontja: míg Éváról nem nehéz észrevenni, hogy felszínes, butuska lány, aki az összefüggéseket mindig túlságosan későn érti meg, ha egyáltalán felfogja azokat, addig Félix végig rejtélyes figura marad; napvilágra kerülnek jellemhibái, utalás történik arra is, hogy mi okozza később egyre fokozódó paranoiáját, mégsem tudjuk meg, miként jut el a teljes őrület határáig. 

  Ahogyan azt is nehéz belátnunk, hogyan válhatnak ők ketten minden vidéki társaság élénk, vibráló  központjává, ez ugyanis a dialógusokból nem derül ki, Éva megszólalásai alapján pedig a "szellemes" az utolsó jelző, ami az ember eszébe jut.  Csupán az válik világossá, hogy Félix  képtelen felvállalni önmagát,  fontosabb számára a normákhoz való igazodás, mert nem olyan erős, mint az általa olyannyira lenézett Kati.

    Egy kicsit kidolgozatlannak érzem a szereplőket:  felesleges mindent az olvasó szájába rágni,  gondolataik, cselekedeteik alapján nem árt, ha ki tudjuk alakítani a  karakterekről saját véleményünket, nem csupán a narrátor megállapításaira hagyatkozhatunk. 


Kati művészetében a stílusjegyek
alapján szecessziós hatások
érvényesülnek

   Mint például Kati esetében, akiről  a regény folyamán megtudhatjuk, hogy mennyire megváltozott, most már olyan ember, akire (változatlanul előnytelen külseje dacára is) "oda kell figyelni". Persze, fantáziánk segítségével ki tudjuk tölteni a hiányt (mindenki olyan személyiséget képzelhet el, amilyet számára ez a kifejezés magában foglal), mégis mennyivel jobb lett volna, ha ezt a konklúziót mi magunk vonhatjuk le.

   Mindezek ellenére a regény bővelkedik olyan jelenetekben, amelyek az élet, az emberi természet  tűéles pontosságú megfigyeléséről, valamint olyan gondolatokban, melyek a felszín alatt húzódó összefüggések sokszor fájdalmasan őszinte, olykor pedig derűs feltárásáról tanúskodnak.  Mintha a szépirodalom határán lavírozna, mégsem sikerülne átbillennie. 

 

 

    

 



  A bemutatott család tagjai két háborút is átélnek,  származásuk miatt pedig  igencsak kijut nekik  a szenvedésből. A regényt olvasva azonban felmerül a gondolat: a közeli ismerősök gyűlölködése, a torz kapcsolatok legalább akkora károkat okozhatnak egy ember életében, mint a háború közönyös kegyetlensége. 

  Az anya viszonyulása gyermekéhez, amely  minden emberi kapcsolat alapköve,  éppúgy lehet az önfeláldozó szeretetet, mint a mindent elemésztő pusztítás jelképe is. Ez utóbbira két példával is szolgál a regény Káldyné és Rác-Rassayné alakjában, akik ugyan homlokegyenest másképpen viszonyulnak anyaszerepükhöz, az eredmény mégis (majdnem) ugyanaz.

  Míg az egyikük mindent kifogásol, mindent meg akar változtatni gyermeke viselkedésében, nem engedi kibontakozni annak valódi személyiségét, addig a másik tökéletesnek látja gyermekét, hibáit szinte észre sem veszi, semmiféle elvárást nem támaszt vele szemben. Az egyik megfojtja, eltiporja, kishíján egy életre megnyomorítja gyermeke lelkét, a másik egy szörnyeteget hoz létre.

    A két gyerek mégis eltérően reagál: az egyik vissza tudja fordítani a károkat, a másik a végletekig betetőzi azokat. Vajon a velünk született (genetikai) örökségünk vagy környezet hatása az erősebb? A regény egyértelműen az előbbi mellett teszi le a voksát: elnyomhatják, nyesegethetik, megtörhetik (ideig-óráig), valódi személyiségünk előbb-utóbb akkor is előbújik, utat tör magának, és ez akkor is bekövetkezik, ha mi magunk akarjuk rejtegetni a ránk irányuló elvárások következtében.

     Az anyák felelősségét azonban nem lehet elvitatni, s ha valaki végre szembenéz a hibáival, és belátja, hogy egy szörnyeteget hozott létre (legalábbis nagy szerepe volt abban, hogy kialakult), ahogyan Káldyné is teszi, akkor vállalnia kell ezt a felelősséget, minden következményével együtt. Ugyanakkor az a reakció,  amit ez a felismerés vált ki belőle,  összeegyeztethetetlen az anyaság fogalmával.

  1914 és '56 között játszódik a cselekmény, ebből már sejthető hogy nem egy napsugaras, habos-babos történetre számíthatunk. Ez így is van, már-már "túlságosan" életszerű a regény, például semelyik lány  sem  szerelemből megy férjhez, egyetlen kivételtől eltekintve, de abban sincs köszönet. Híven tükrözi ez a korszak valóságát (főként a regény elején, a későbbi évtizedek azért változást hoztak ezen a téren is), de házasság ide vagy oda, ebben a történetben egyetlen boldog szereplőt, vagy legalább az életével elégedett embert sem találunk.

  Mintha azt üzenné: így éltek/éltetetek, hibát hibára halmoztok, sokszor a sors/történelem tiporja el az álmaitokat, sokszor ti magatok, kiharcolhattok ugyan néhány boldog pillanatot, a végén hiába kapálóztok, csak ez marad, amibe belekapaszkodhattok . Erről szól az élet, mondhatnánk, csak a minden baj, nehézség ellenére fel-feltörő, a racionalitást sutba vágó idealizmus nem hajlandó ezt elfogadni?

    Akármennyire is így van: gyermekkorunk álmait egyszercsak felváltják a hétköznapok gondjai, végül azt vesszük észre, hogy minden teljesen másként alakult, mint ahogy elterveztük, pláne, ha a történelem is  beleszól a sorsunkba, igencsak durván, ráadásul nem is egy alkalommal az irodalom pedig az életet tükrözi, mégis, reménytelen, nyomasztó hangulatot áraszt a regény világa, mert nem mutat semmilyen alternatívát. 

  S ezen a  félig nemesi - félig polgári életet belengő báj sem sokat segít, mert egy letűnt korszak hamiskás, megkopott bája,  ennek ellenére egészen a könyv végéig érezhető, mintegy a remény csakazértis felcsillanó szikrájaként. 

  Az új generáció esélyei mindazonáltal nem  túl  kecsegtetőek  a történelmi  események fényében, tekintve, hogy   1956-ban hagyjuk ott a szereplőket egy olyan lélektani pillanatban, amikor a család újdonsült tagja, egy hithű kommunista elvtárs éppen kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy a megvalósult rendszer fájdalmasan különbözik attól az eszményképtől, amiért egész életében harcolt.

 

   Mindent egybevetve egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, igazán jó volt belemerülni a bemutatott családok életébe. Ahogyan a maratoni hosszúságú bejegyzés is mutatja, mennyire foglalkoztatott a regény világa,  a szereplőknek sikerült beférkőzniük a gondolataimba.

   A könyv megjelenése nem hagy kívánnivalót maga után, a szerkesztés annál inkább. (Visszatérő hiba például: azaz  kötőszó alkalmazása   az az    /mutató névmás+névelő/         kapcsolat helyett, ezzel megváltoztatva a mondat jelentését.)