2016. december 2., péntek

Alan Bradley: De mi került a pitébe?



   Ó, a kémia gyönyörűségei! Gyerekként elbűvölt ez  a varázslatos tudományág: éppen olyan nagy hatást tett rám a felfedezés, miszerint az ametiszt egy bizonyos hőfokon citrinné válik, mint Flaviára a tény, hogy a keményítő (megfelelő körülmények hatására) glükózzá alakul át. Valóságos alkímia! És akkor még nem is ejtettem szót a rácsodálkozásról, hogy valamennyien szénatomokból épülünk fel, ahogyan egyébként a grafit és a gyémánt is. (Persze, nem teljesen ugyanúgy, de azért mégis hihetetlenül izgalmas felfedezés.) A régi szép idők emlékeit az idézte fel bennem, hogy a regény főhőse, Flavia de Luce a kémia szerelmese.




 

   Engem egyáltalán nem zavart, hogy Flavia mindössze tizenegy éves, az előbb részletezett okokból teljesen hihetőnek találtam rajongását és megszállottságát. Bár nekem nem állt rendelkezésemre egy jól felszerelt laboratórium, hozzá tartozó szakkönyvekkel (egy kicsit irigykedem is), így maradt a kémia szakkör. De nem szabad lebecsülnünk a tizenévesek kíváncsiságát,  ha valami egyszer  tartósan képes  felkelteni az érdeklődésüket, akkor igencsak kitartóak tudnak lenni. A tehetség  persze elengedhetetlen tényező, de én nem tartom Flaviát csodabogárnak, csak egy érdeklődő kislánynak, aki megtalálta rajongásának tárgyát.

  Az más kérdés, hogy időnként idegesített a  főszereplő hölgy tudálékossága, és azzal sem lopta be magát a szívembe, ahogyan a személyzettel bánt. Dogger, a mindenes, a barátja, vele szemben nem is (annyira) lekezelő, mint a házvezetőnővel. Viselkedésében sokszor emlegetett, elhunyt édesanyját követi, legalábbis a pités történet erre enged következtetni: nézetei szerint ugyanis a túrós pite csupán a plebejus elemek eledele, a hozzá foghatóan kifinomult (nemesi származású) egyedek nem alacsonyodnak le idáig, ők a rebarbarával, esetleg egressel töltött változatot preferálják. Az alantas, túróval töltött pedig jó szolgálatot tesz az imént említett szánandó emberpéldányok kiengesztelésére, akiket a mindennapok során óhatatlanul megbántanak ezek a megzabolázhatatlan kivételességek: nekik mindent szabad, a pitével  azután minden megbocsáttatik.
 
  Nehéz lenne komolyan venni a regényt, inkább paródiaként értelmezhető, ennek azonban ellentmondani látszik a stílus. Vagy éppen annak hiánya, valamint a döcögős megfogalmazás és a csupán fel-felvillanó, igencsak fáradt humor. Elképzelhető, hogy a hiányosságok egy része a fordítás számlájára írható, az ugyanis nem kevés kívánnivalót hagy maga után.

A három de Luce kisasszony édesapja sem egy nagy főnyeremény: önző, felelőtlen ember, aki felesége halála után elvonul a maga kis világába, drága és hőn szeretett bélyegeihez, semmi mással nem törődik, a lányait teljes mértékben elhanyagolja. Így történhet meg, hogy Flavia tizenévesen egy veszélyes anyagokkal teli laboratórium korlátlan úrnőjévé válik, ahol felügyelet nélkül végezheti kísérleteit, mi több, saját bevallása szerint kedvencei azok a mérgek, amelyeknek egyetlen cseppje is halálos lehet. Egy szülőnek (aki valóban szereti csemetéjét) szerintem ezen a ponton meredne égnek minden egyes haja szála, és sajnos nagyon is hiteles a karakter, el tudom képzelni, hogy ilyen apák igenis léteznek, de szerencsére nem minden elhanyagolt kamasznak áll rendelkezésére a mérgek tárháza.
 

  A történet mint krimi nem túlságosan csavaros, a közepe táján könnyen kitalálható a gyilkos személye és motivációja is, jóval hamarabb, mint ahogy Flavia fejében összeáll a kép, rádásul fut néhány teljesen felesleges kört a végén, amitől az embernek az a benyomása támad, csupán a bonyodalom kedvéért került a regénybe, hiszen ha nem kerülne bajba a főhős, hol maradnának az izgalmak? Ez a sablonos megoldás egy kissé lelombozott, arról nem is beszélve, hogy kis detektívünket minden élelmessége, talpraesettsége és tudománya ellenére úgy kell megmenteni, hiába jön rá a gyilkos kilétére tehát, az ügyet mégis mások oldják meg. Azonban nem akarok túl szigorúan ítélkezni, hiszen egy ifjúsági krimiről beszélünk, bár ettől függetlenül még lehetne fordulatosabb.

 


 

 Az angol kisvárosi miliő megteremtése, Buckshaw és Bishop's Lacey különös lakóival, bájos épületeivel viszont elnyerte a tetszésemet. A három lánytestvér marakodása, a csípős nyelvű zongoratehetség és mellesleg az erősebb nem iránt élénk érdeklődést tanúsító Ophélia, a könyvmoly,  különleges kifejezéseket gyűjtő,  kissé elvarázsolt Daphne valamint a kémiazseni detektívpalánta Flavia időnként eldurvuló torzsalkodásának sztereotip ábrázolása nem túl eredeti. Bishop Lacey lakóiban sokkal több fantáziát látok, közülük is kiemelkedik Max,  az egyik szomszéd, akinek riposztjai, Flaviával történő csörtéi igazán szórakoztatóak.
   A fordítás sokat levont a regény élvezeti értékéből, suta megfogalmazás, gördülékenynek egyáltalán nem nevezhető stílus, nehézkes mondatok jellemzik a magyar szöveget.
 

 
   A legviccesebb helyesírási hibát azért kiemelném: a filagória szót vélhetőleg személynévként értelmezték, talán ezért írták nagy kezdőbetűvel. Elképzeltem, ahogyan a játszótéren egy anyuka elkiáltja magát: Filagória, kincsem, indulunk haza! :). Nem akarok ennyire rosszmájúskodni, valószínűleg véletlenül maradt benne a hiba, mert a mondatban valóban egy személynév követi, de ez legalább vicces tévedés... (Hangzása alapján akár el is tudnám képzelni női névként :) a szót.)


 









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése