2016. június 8., szerda

Női krimi - létezik ez a kategória egyáltalán?


  Vannak olyan könyvek, amelyeket bár  ne vettünk volna le a polcról. Az úgynevezett női krimikről rendre ez a megállapítás jut eszembe, pedig én próbálkozom, keresek, kutatok, de eddig még nem jártam sikerrel. Már maga a kategória is szexista, hiszen feltételezi, hogy a nők csupán butácska krimiszálat tudnak elviselni egy regényben, és más egyéb, leginkább romantikus töltelékanyaggal kell érdekessé tenni számukra a cselekményt.
 
 


A fekete zongora
A borító legalább szép :)
 Mivel a romantikus regényeket messze elkerülöm, a logikus történetvezetésért, izgalmas, okos detektívmunkáért viszont rajongok, lehet, hogy nem én vagyok a célközönség. Felmerül bennem a kérdés, hogy akkor viszont ki? A  romantikus regényre vágyakozók ezernyi könyvből válogathatnak, miért szükséges számukra az általában lebutított nyomozás? Ha pedig valódi detektívtörténetre vágynának, abból is találhatnak bőséges választékot. Eddig még nem tudtam megfejteni ezt a rejtélyt :). Pedig biztosan olvasókra lelnek, hiszen számtalan sorozat virágzik magyar nyelven is.  Gyors egymásutánban két gyöngyszemre is bukkantam, az egyik magyar, a másik amerikai írónő tollából került ki, és mindkettő széles rajongótáborral büszkélkedhet.
  Talán az atmoszféra lehetne az erősségük, lSTEPHANIE BARRON - AZ UDVARHÁZ REJTÉLYEegalábbis én emiatt adok újabb és újabb esélyt nekik: egy adott korszak vagy érdekes helyszín teszi vonzóvá őket számomra. A hangulatteremtés, az hogy elmerülhetnék a regény világában, hatalmas pluszt jelentene a felgöngyölítendő bűneset mellett. Míg ezt legalább megtaláltam Baráth Katalin könyvében, Stephanie Barrons ebben sem jeleskedett igazán. A krimiszál mindkettőben harmatgyenge, a főszereplők pedig annak ellenére, hogy roppant éleselméjűek (szinte minden második oldalon ekképp aposztrofálják őket), logikátlanul cselekszenek, akkor sem ismerik fel a tettest, ha belebotlanak, a bizonyíték pedig éppen kiszúrja a szemüket. Ráadásul, időnként hatalmas ostobaságok csusszannak ki bájos ajkaikon. Mindezt félretéve: okosak vagy sem, ezt szeretem én magam eldönteni, vagy attól fél az írónő, hogy az olvasó egyébként nem veszi észre, főhőse miféle ragyogó elme? Ebben az esetben jogos a félelme.

  Bár Baráth Katalin regénye krimiként nem remekel, a múlt század eleji Ókanizsán azért szívesen időztem. Stephanie Barrons írásművészetéből azonban ennyi is bőségesen elég volt: Jane Austen műveit sem szeretem, ez a regény pedig unalmasságában mindenképpen felér a megidézni kívánt hölgy munkásságához.
  (Arról pedig még szót sem ejtettem, hogy a Fekete zongora hemzseg a hibáktól, sőt, az írónőnek sikerült két egymást követő oldalon két különböző személyt megnevezni az egyik szereplő édesapjaként: még akkor is, ha nem főszereplőről, csupán egy igen fontos mellékalakról beszélünk, egy krimiként megnevezett alkotás esetében ez súlyos tévedés. Persze, lehetne akár egy csavar is a történetben, de ebben a regényben ezt kizárhatjuk.)

Forrás: Pinterest
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése